Szolgálat 10. (1971)
Tanulmányok - Tomka Ferenc: Isten jele a világban
keztetésre késztet, hogy Krisztus követelményei megvalósíthatatlan álmok csupán. Ennek alapján lemondanak a krisztusi célokról és alkalmazkodnak a „józan valósághoz“. — Mások ellenkezőleg — már-már szektás szigorral — kijelentik, hogy egyedül az nevezhető kereszténynek, aki megközelíti az ideál-képet. — Az igazság szokás szerint a középúton van: Krisztus felemelte az elesettet és a bűnösöket is meghívta egyházába. De nem kevésbé igaz, hogy — bár a vétkezőnek hetvenhétszer is megbocsájtott — a megbocsáj- tás feltételeként megalkuvás nélküli teljes odaadást követelt. Az egyház feladata, hogy Krisztus művét folytassa. Egyrészt küldetése van tehát az elesettekhez (önmagának is emberi gyengeségekkel kell küzdenie!). Másrészt nem mondhat le Krisztus célkitűzéseiről: mindig újra ahhoz kell mérnie önmagát, s azt kell tagjai elé állítania. A szekularizált kor előtt az állam és egyház között szoros kapcsolat állt fenn; a társadalmi és egyházi élet bizonyos értelemben fedte egymást; a társadalom formáinak, szokásainak jelentős részét a vallási magatartásformák képezték. Azáltal tehát, hogy valaki beleszületett a társadalomba, szinte szükségképpen a vallási közösségnek is tagja lett, s a társadalmi élettel együtt részesévé vált a vallási életnek. Ez az állapot elmosta a „keresztények“ és „nem keresztények“ közötti határokat, ami viszont mesz- szemenő következményekkel járt a lelkipásztori gyakorlatban: A társadalom tagjait automatikusan kereszténynek tekintették. Mivel azonban e széles tömegek gyakran csupán a vallás külsőségeit vállalták, s a lényeggel nem azonosultak, a pasztorális gyakorlat a tömegek szintjére eresztette le a krisztusi mércét. Ez azt jelentette, hogy egyrészt a lelkipásztorkodás nem mert krisztusi igényekkel fellépni, másrészt az egyház életének eseményei illetve a kegyelmi élet Krisztus-rendelte jelei a közfelfogásban egyre inkább kiüresedő társadalmi formaságokként, szokásokként éltek. A jelen lelkipásztorkodásának legalapvetőbb kérdései közé tartozik, hogy milyen mértékben képes megszabadulni a múlt félreértéseitől. Ez mindenekelőtt az „egyház“ és az „egyháztagság“ fogalmának tisztázását tételezi fel. Tanulmányunkban a lelkipásztori megújulás e lépéseihez szeretnénk néhány gondolattal hozzájárulni. Az „egyház“-fogalomról Az „egyház“ szó félreértésének az oka lényegében az, hogy ez a szó a Szentírásban is, a teológiában is több különböző fogalmat jelöl. A II. vatikáni zsinat adta meghatározás közelebb visz bennünket a megoldáshoz, az egyházról szóló rendelkezés az „egyház" kifejezéssel jelölt különböző fogalmakat egymáshoz való viszonyukban rendezte. Az egyház tagjait, Isten népét egyre szűkülő körbe sorolja: a legtágabb kör mindenkit magába foglal, aki nem utasítja el az igazságot, hiszen „Ifeten népébe valamennyi ember meghívást kap“, valamennyi „hozzá rendeződik" (LG 13,16). 18
