Szolgálat 10. (1971)
Tanulmányok - Tomka Ferenc: Isten jele a világban
4 Y. Congar: Au milieu des orages. Paris 1969, 8. 5 K. Barth: Credo 16-18. Ts., Zoliikon — Zürich 1948, 155 sk. 4 Y. Congar i. m. 86. 7 H. U. v. Balthasar: La joie et la paix. Concilium 39 sz. (1968) 86. 8 P.-R. Régamey: La Croix du Christ et celle du chrétien. 1969, 6. 9 Vő. H. U. v. Balthasar: „Chi non ama il Signore, sia anathema.“ Oss. Romano 1969. ápr. 5, 3. 10 H. Schürmann: Traditionsgeschichtliche Untersuchungen zu den synoptischen Evangelien. Düsseldorf, 1968, 35. " Vő. H. de Lubac: Image de I’abbé Monchanin. Paris 1967. 12 J. Ladriére: Pour une conception organique de I' université: NRT 1968 febr., 163. Eredetileg konferencia alakjában hangzott el a St. Louis egyetemen Missouri-ban (USA) 1969. máj. 29-én. Megjelent a Nouvelle Revue Théologique 101 (1959) 580-596, ill. kissé rövidítve a Theologie der Gegenwart 12 (1969) 189-201. oldalán. Majd a szerző bővített formában külön kis könyvben is kiadta: „L’ Église dans la crise actuelle“. Cerf, Paris, 1970. 98 o. Fordításunk alapja a német szöveg, de a francia eredetit is szem előtt tartottuk. Tomka Ferenc ISTEN JELE A VILÁGBAN A megkereszteltek életmódja gyakran alig különbözik más emberek viselkedésétől. Ha az egyház valóban Krisztus életét folytatja, s ha az „Istennel való bensőséges egyesülés jele és eszköze“ (LG 1), hogyan lehetséges, hogy olykor nemcsak hogy nem jele a szeretet Istenének, hanem taszítja a kívülállókat? Csődöt mondott az egyház? — kérdezték már sokan, sokszor. Kaptunk-e azonban kielégítő választ? „El lehet kenni“ a kérdést azzal, hogy másutt is vannak hibák, hogy az egyház is emberekből áll, e kibúvók azonban a bennük rejlő igazság ellenére sem oldják föl a kiáltó ellentéteket. Krisztus félreérthetetlenül tanúságtevő, jel-egyházról beszélt, Egyházról, amelynek tagjait arról lehet megismerni, hogy szeretik egymást (Jn 13, 35). Egyházról, amelyben olyan benső egység és szeretet él, amely csak a Szentháromság szeretetben feszülő életéhez hasonlítható, s amely éppen ezért ismét szükségképpen jel — a végtelen szeretetre utaló felhívás — kell hogyan legyen (vő. Jn 17,23). Csekély őszinteség is elég a beismeréshez, hogy az az embercsoport, amelyet ma — pl. egy faluban vagy országban — az egyházzal azonosítanak, alig valósítja meg a Krisztus által kitűzött feladatokat. Zátonyra futott tehát az egyház? De akkor Krisztus műve — maga Krisztus — mondott csődöt! A lelkipásztornak nap mint nap szembe kell néznie a krisztusi ideálokkal, s ugyanakkor napról napra találkozik egy olyan ún. keresztény élettel, amely nemcsak hogy távol áll az ideáloktól, de sokszor elvben is feladta őket. Ez — a pasztorális gyakorlatban is — egyeseket arra a követ2 17
