Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház jelenlegi válsága

kíméli meg — sem a bűn, sem az emberi gyengeség többi ismertetőjegye. És mégis éppenúgy igaz marad, hogy mindig az Egyház nyújtja felénk az Evangéliumot, és ma inkább mint valaha az Evangélium szellemében való megújulásra hív azok szavával, akik felhatalmazást kaptak erre. Sőt többet is mondhatunk: Bármi történjék egyes esetekben, ma igazabb mint valaha, hogy az Egyházról mondott általánosító kritika az Evangéliumtól való eltávolodással jár együtt. A szenvedélyes szembefordulás a lelki vezetők tanításával a „világ közvéleménye“ nevében csak világosan leleplez egy máskor is elég könnyen fölismerhető hajlamot. Nem lenne mit nyugtalankodnunk emiatt, ha az ilyen vélemények kívülről származnának. De ha mindenki küldetésének tekinti, hogy kedvére kritizáljon, ha mindenkinek főgondja, hogy saját prókátora legyen, ha mindenki tetszés szerint állít fejetetejére dogmát és erkölcsi törvényt, — akkor az Egyháznak föl kell bomlania. Ha az egység központja a legszenvedélyesebb támadások céltáblájává válik és mindenki mindenért feljogosítva érzi magát arra, hogy az egész világ szemeláttára fölényes szemrehányásokat tegyen Péter utódának, akkor szíven sebzik az Egyházat, az egész Egyházat. Azok, akik jelenleg ilyen végletekbe ragadtatják magukat, nem tudják, mit cselekszenek. Hivatkozhatnak bármilyen ürügyre: hátat fordítanak az Egyháznak. A szó legigazabb értelmében botrányt okoznak sok testvérüknek. Ha akarják, ha nem, kicsiny csoportok vad burjánzását mozdítják elő, amelyek szektariánus követelőzésének a világon semmi köze a lelki szegénységhez. Szidalmazzák mindazokat, akiknek még maradt érzékük a keresztény név követelményei iránt. Kínos teherként nyomják minden érző ember szívét. Amennyiben rajtuk áll, aláássák az Egyházat; hiszen az az Egyház, amelyben ilyen zűrzavar harapóznék el és ilyen erkölcsök lennének úrrá, a pusztulás zsákmánya lenne. És hogy lenne igazi hatékonysága, missziós lendülete és ökumenikus ereje!

Itt szövetkezhetnek azok, akiknek legfőbb gondja a katolikus hagyomány csorbítatlan kincsének teljes folytonosságú megőrzése, meg azok, akiket elsősorban az Evangélium fuvallatával mindig előre sodró, kikerülhetetlen erők tudata jár át. Itt fognak szövetkezni.

Hogyan oldódik meg a válság? Míg a világ világ, nem várhatunk teljes megoldást. Oktalanság lenne azt gondolnunk, hogy a jelenlegi vihar nem tépázza még sokáig a keresztény népet. Annak, aki élete alkonyán jár, nem adatik már meg, hogy lecsillapodását lássa. Mégis örömmel énekli el a maga Nunc dimittis-ét. Mert ha nem is szemlélheti testi szemével, nem is tarthatja kezében az üdvösséget, megnyugszik a csalhatatlan igében: „Boldogok akik nem láttak és hittek" — akik nem láttak és reméltek.

1 Msgr. Chr. Butler: Institution et charisme, in: La Théologie du renouveau, Actes du congrés théologique de Toronto, September 1967. Paris 19ß8. I. 319.

2 Newman: Neuviéme sermon universitaire, 1832. dec. 2. nr. 25.

3 G. Crespy: Une théologie pour demain: in: La Vie protestante, 1968. ápr. 19.

16