Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház jelenlegi válsága

hogy ne tegyünk erőszakot a szövegeken, hanem a különböző kijelentéssorokat egy egységbe fogva tegyük érthetővé, akkor az Egyház krisztológiai dogmája a legjobb alap erre.10 Éppenígy, bár nem szándékunk lebecsülni az ún. humán tudományok új eredményeit, kétségtelenül megállapíthatjuk: képviselőik egy része ellentmondást nem tűrő kijelentéseivel és totális igényeivel meglepően túllépi illetékességének határait és a tudomány szellemétől idegen dogmatizmust tanúsít. Aki a Jézus Krisztus iránti szeretetet lenézően összekeveri a szentimentalizmus bármely alacsony vagy vak formájával, az jól vigyázzon: veszedelmes ösvényt vág visszafelé abba a szomorú állapotba, amelyet Pál így jellemzett: „sine affectione" (Róm 1,31). A felebarát és Krisztus szeretete között ellentétet konstruálni teljesen önkényes, hiszen a második az elsőnek forrása. Újra és újra mutatja ezt mindazok példája, akik húsz százada ebből a forrásból ittak: még legutóbb is egy Charles de Fou- cauld, „mindenki testvére“, vagy egy Jules Monchanin-stílusú pap," és sokan mások . . . Hogy tárgyilagos ítéletet alkossunk magunknak arról, mi igazi kereszténység és mi nem, tartsuk magunkat mégis inkább a szentekhez, akik — ma éppúgy mint bármikor — élik ezt a kereszténységet és nem próbálnak kitörni belőle, mint a filozófusokhoz, akik úgylátszik túljutottak rajta. Ennek az előszeretetnek semmi köze szemünkben a filozófia megvetéséhez.

Ezeknek a sebtében odavetett meggondolásoknak egyáltalán nem az a céljuk, hogy kereken elutasítsák az említett ellenvetéseket. Éppen ellenkezőleg! Csak a destruktív konformizmusnak szegülnek ellene. Ugyanakkor sürgető felszólításnak szánjuk egy roppant kutatási program határozott megvalósítására. Igaz, máris óriási munka folyik, de mindez alig-alig ismert, nagyon gyéren népszerűsített a keresztények tömegei között, úgyhogy ennek a programnak még nincs meg a kívánatos terjedelme, nem egyszer a kellő bátorság is hiányzik hozzá. A kritikai és a vallásos szellem szövetsége mindenkor a keresztény megújulás záloga. E tekintetben még jócskán van mit haladnunk. De azért ma is belső meggyőződéssel ismételhetjük meg a kiváló tudós, Jean Ladriére szavait: „Műveinket belepi a századok pora, halálra vannak szánva az entrópia általános elvérzésében. De egyszer létrejött valami, aminek sohasem lesz vége. A félreeső Názáretből jő felénk, s elér bennünket a századokon át: túl születés és halál szakadatlan láncán magával ragad az ítélet és a beteljesülés pillanatáig, a jövendő életbe, az örökkévalóság mélyébe, vagyis az igazság centrumába. A reménység már megkezdődött, nem lehet vége többé.“ 12

b) A második alapfeltétel a katolikus egység szerető gond- j a . Szorosan összefügg az elsővel. A régi ellentét az Egyház és az Evangélium között — ezt ma egyesek különös előszeretettel hegyezik ki — igen megvesztegető téma. Hisz keli-e még mondanunk: az Egyház soha és se- holsem tökéletesen hűséges tagjaiban; a mindenütt uralkodó bűn őt sem

15