Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház jelenlegi válsága

dékozó szeretet állhatatossága megkövetel! Szemünk láttára bukkannak fel mindenfelől a jövő iránt spontánul nyitott fiatalok; meggondolt mérséklettel párosult lendületük nagy reményekre jogosít. Még bizonyos vitatható kezdeményezések esetén is kár lenne, ha erőszakosan akarnánk kitépni a gyönge gyökerű konkolyt, kockáztatva, hogy a jó mag is elpusztul. Nem egy nagyon is konkrét tapasztalat erősíti azt az örvendetes bizonyosságunkat is, hogy sokan, akik ma többé-kevésbé elbátortalanodnak, sőt mintha talán sarkallnák a felfordulást, csak tudatlanságból vagy félénkségből csinálják ezt, esetleg öntudatlan konformizmusból, mert szükségét érzik, hogy ne váljanak külön a nyájtól — a mélyben azonban hűségük érintetlen. Viszont sokan, akik elhárító magatartásba merevednek és a legsürgetőbb újítás iránt is bizalmatlanok, minden további nélkül csatlakoznának lelki vezetőink kívánalmához, ha nem szédültek volna bele a sok homályos és kétértelmű kifejezésbe és hamis újítási törekvésbe, meg ha türelmesebben és értelmesebben nevelnék őket. Egyik csoporttal sem szabad soha lemondani a dialógusról.

Ha a mai nemzedék nem is olyan gazdag nagy nevekben, mint a francia katolicizmus a század első felében volt, azért köztünk sem hiányoznak az igazi próféták. Egyeseknek az a feladatuk, hogy felrázzák lelkiismeretünket, rámutatva a jelen óra nagy szociális feladataira, mások arra a iegbensőbb megtérésre szólítanak fel, amely nélkül kezdeti fáradozásaink eredménytelenek maradnának, megint mások zaj nélkül hozzálátnak azokhoz a példaadó kezdeményezésekhez, amelyek egy napon szükségszerűen utánzásra köteleznek. Mint mindig, most is csak sokkal később fogja mindenki elismerni próféta-voltukat; mint mindig, kezdetben ócsárolják őket vagy elfojtják a hangjukat, mert nem hízelegnek a sokaság véleményének és üzenetük keménynek tűnik. De a Lélek hatására mégis segítenek megtartani az Egyházat a helyes vágányon, új utakat törve neki, amelyek lehetővé teszik további haladását. Gondoljunk a keresztény életnek arra a könnyed frisseségére is, amelyet egy-egy fiatal, evangéliumi keresztény közösségben észlelhetünk. Olyan ez, mint a bő nedvű hajtás fakadása tavasszal; ezek a zsengék nem egyszer válogatott minőségűek és új, lendítő ösztönzést ígérnek a jövőre. Gondoljunk azokra a keresztényekre is, akik tapasztalatból ismerik ennek a hitnek az árát, hiszen náluk hosszú próba során szilárdult és tisztult meg. A velük való tapasztalatcsere az Egyház különböző tagjait összefűző szentek közösségének újabb megvalósulása lehet, és ha úgy akarjuk, új esély világunk emberibbé tételére.

Ez is mind eleven valóság ebben az órában az Egyházban. És a mindenáron- kritizálókban főleg éppen azt sajnáljuk, hogy vonakodnak vagy képtelenek ezt is észrevenni. Valami hályog vakká teszi őket a legmélyebb valóság iránt, a jelenben éppúgy mint a múltban. Akár azért, mert tökéletes Egyházról álmodnak — ezt bizonyosan sosem találják meg —, takár azért, mert beleúnva az Evangéliumba, vagy azt képzelve, hogy már túljutottak rajta, nem tudják értékelni többé gyümölcseit. Nem elég nekik az Egyház aggiorna12