Szolgálat 10. (1971)
Könyvszemle - Rónay György: Szentek, írók, irányok (Szabó Ferenc)
Rónay György: Szentek — írók — irányok. Budapest, Szent István Társulat, 1970. 274 o. Karácsony előtt jelent meg Rónay György új tanulmánykötete. Az elmúlt húsz év során írt cikkeiből, esszéiből állította össze. Több cikket már a Vigíliában olvashattunk; egyesek más magyar francia folyóiratban jelentek meg, végül párat most közöl először (ilyen pl. a „Babits hite“ c. esszé, vagy az a tanulmánya, amelyet a Vatikáni Rádióban olvasott fel 3 adásban 1968 nyarán: „Keresztény szellem és életérzés a mai magyar irodalomban“). Az első rész három szent: Szalézi Sz. Ferenc, Páli Sz. Vince és Marillac Sz. Lujza alakját rajzolja meg. Különös figyelmet érdemel az első tanulmány, amely 1950-ben a Vigíliában jelent meg. Rónay — mint konferenciáiban előszeretettel Sík Sándor is — az első modern szent, Szalézi Sz. Ferenc „józan humanizmusán“ át mutatja be azt a lelkiséget, amely a mai kor világi keresztényeinek lelkisége lehet. A „Filotea“ szerzője missziót teljesített, egyre sürgetőbb igényt elégített ki, hangsúlyozza Rónay. „Isten akaratának szeretetből fakadó szolgálata áilapotbeli kötelességeink kényszertől mentes teljesítése útján: ez az életszentség szaléziánus iskolája, ez az a .közös', ,kis' út, amelyen háromszáz esztendővel Lisieux-i Szent Teréz előtt elsőnek Szalézi Szent Ferenc indította el a lelkeket. Ö maga is idegenkedett, és másokat is óvott a különlegestől, a rendkívülitől. Útmutatásaiban, tanácsaiban, leveleiben minduntalan fölbukkan, mint egyik vezérelve, a kis dolgok jelentőségének hang- súlyozása, a kicsinyben való hűség követelménye, a .kis út' dicsérete“ (16. o.). A könyv második részében nagy rokonszenvvei ír Rónay Chestertonról, a „boldog ember“-ről. Ez a konvertita is, miként a XVI.-XVII. sz. humanista szentje, derűs életszemléletével lett népszerű igen sokak szemében. „Mélységes érzéke volt — írja róla Rónay — a dolgok és személyek saját .minéműsége’ iránt: és nemcsak érzéke volt iránta, hanem tisztelte is. A létet, a létezés egy bizonyos sajátos, föl- cserélhetetlen és pótolhatatlan egyedi formáját tisztelte benne. Mielőtt valóban az lett volna, sőt mielőtt egyáltalán tudta volna, hogy mi az, saját fejlődésében már to- mista volt; kezdettől fogva predestinálva volt arra, hogy egyszer majd találkozzék Szent Tamással. Optimizmusának ez a tomista értelemben vett realizmus a forrása. Gyűlölte a pesszimizmust, akkor, amikor a pesszimizmus divat és a felsőbbrendűség ismérve volt.“ (84. o.) Rónay György — úgy látszik — vérmérsékleténél fogva mintegy „rá van hangolva“ a derűlátó szentekre, írókra, gondolkodókra. Nem véletlen, hogy a kötetben még találunk egy-egy szép tanulmányt Paul Claudelról és Sík Sándorról, és három esszé is foglalkozik Teilhard de Chardin-nel. Igaz, Rónay nem valamiféle naív optimizmusért lelkesedik. Teilhard történelemszemléletéről írva pl. kiemeli azt, hogy a tudós jezsuita általánosított evolucionizmusa nem ad kellő súlyt a Rossznak mint történelmi és társadalmi tényezőnek (211. o.). Rónay — véleményünk szerint — kissé igazságtalan Teilhard-ral szemben. Teilhard érdeklődése és írásainak műfaja magyarázza azt, hogy a sajátosan szociális problémát nem tárgyalta elég mélyrehatóan. (Bár „per- szonalista világának“ felvázolásakor igenis rámutat a Rossz társadalmi gyökereire és fejlődést visszahúzó szerepére.) Rónay György szép tanulmánykötete ablakot nyit a magyar olvasóközönségnek, párbeszédre, esetleg ellentmondásra késztet, — mindenesetre elgondolkoztat hívőt és nemhivőt; mindannyiunkat arra serkent, hogy tisztázzuk világnézetünket és vegyük ki részünket a közös nagy emberi erőfeszítésből. A Magyarországon élő keresztényeket külön is figyelmezteti a Párizsban elhangzott konferencia ieközlésével, hogy sajátos helyzetükben „Istent kell képviselniük“, s elvont érvek helyett nekik maguknak kell érveknek — élő tanúságtevőknek lenniük az élő Isten mellett. I Szabó Ferenc 110
