Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház jelenlegi válsága

ugyan, de annál kevésbé a saját dogmáiktól és elgondolásaiktól.“ 5

A Lumen Gentium konstitúció az Egyházról elsősorban mint misztériumról beszél, mint Isten ajándékáról, nem mint embertől származó valóságról. Az ebbe az Egyházba bekebelezettek alkotják Isten Népét, útban az örök haza felé. Az Egyház ölén mindenki életszentségre hivatott. A zarándokok vezetésére az Úr hierarchikus tagozódást adott Egyházának: ez a püspöki kollégium a pápával mint fővel és hármas: tanító, megszentelő és kormányzó hivatalával. — Most azonban különböző oldalakon ebből az egész tanításból mintha csak az „Isten népe“ eszméjét vagy inkább kifejezését akarnák megtartani, hogy ebből kiindulva az Egyházat valami nagy demokráciává változtassák.6 Hasonlóképpen forgatják ki értelméből a püspöki kollegialitás eszméjét, amikor minden síkra ki próbálják terjeszteni és a parlamentáris kormányzat gondolatával tévesztik össze; sőt egyenesen abszurd módon a pápaság ellenében aknázzák ki. Kritizálják az ún. „intézményes Egyházat“ valami alaktalan „ideális kereszténység“ nevében, amely éppúgy ellenkezik mindennemű realizmussal, mint a katolikus hittel, történeti eredetével, stb. így aztán gyakorlatilag nemcsak a visszaélésnek és rendbontásnak nyitnak tárt kaput, hanem az Egyház isteni rendjét, sőt az első naptól kezdve megőrzött lényegét teszik kérdésessé.

És a Gaudium et Spes konstitúció — amelyet egyesek egymagában szeretnének megtartani — ajánlja ugyan „a megnyílást a világ felé“, de pontosan megmagyarázza, hogy érti ezt: ti. hitünk dinamikájának jegyében, az aggodalmas vagy önző magunkbavonulás helyett, amely az életerő elvesztésének jele volt. Vagyis azt a szerepet akarjuk betölteni a világban, amit a lélek tölt be a testben, a Diognetosz-féle levél híres megfogalmazásával szólva (erre emlékeztet itt a zsinat). Végül is tehát az a cél, hogy belesugározzuk a világba az Evangélium szellemét és hirdessük neki a Krisztustól származó üdvösséget. — De most ezzel szöges ellentétben nem vezet-e ez a „megnyílás“ az üdvösségről való megfeledkezéshez, az evangéliumtól való eltávolodáshoz, az elvilágiasodás útjára, a hit és az erkölcsi alapelvek dolgában való hanyagságra, egyszóval a világban való feloldódásra, hivatásunkról való lemondásra, személyazonosságunk elvesztésére — vagyis éppen a világ iránti kötelezettségünk elárulására?

A Zsinat XXIII. János kívánsága szerint nem akart új dogmákat definiálni, sem tanításokat elítélni. Ebből egyesek azt a következtetést vonják le, hogy az Egyháznak ma már nincs joga valamiről vagy valakiről ítéletet mondani; olyan „pluralizmust“ erősítgetnek, amely már nem a teológiai iskolák pluralizmusa (ezek éppen ugyanazon hit különböző kifejezései), hanem hitbeli tartalomban is alapvetően különböző. Az is köztudomású, hogyan hamisítják meg a vallásszabadságról szóló dekrétumot; kifejezett tanítása ellenére azt akarják belőle kikövetkeztetni, hogy most már nem kell hirdetni az Evangéliumot, noha a szöveg ugyancsak világosan tárja elénk ennek

10