Szolgálat 9. (1971)

Tanulmányok - Jegyzetek a papság kríziséről

és a pap, aki nem mindig talál valódi és élő közösségre, elszorult szívvel tapasztalja nemcsak a magány, de az elszigeteltség nyomasztó légkörét. Haszontalannak és frustráltnak érzi magát. Innen érthető az a törekvése, hogy kitörjön ebből a keretből; legyen olyan, „mint a többi“; épüljön bele az új társadalomba egy más „hasznos“ hivatással is; adja fel eddigi „kaszt“- státusát, lépjen házasságra és neveljen gyerekeket. így közelebb kerül az emberekhez és nagyobb autenticitással tudja majd betölteni papi hivatását is.

2) Az egyházon belül is megváltozott a pap helyzete. A Zsinat az egyházat mint Isten népét állította elénk; tagjává az ember a keresztség révén lesz; alapvetően tehát mindenki egyenlő, a különbség, a hierarchikus jelleg csak ezután jön. Az Isten népén belül a Zsinat különlegesen foglalkozik a laikusok kiváló szerepével, újra az egyház öntudatába hozva a hívők általános papságát, a hierarchiát taglalva pedig külön hangsúlyt kapnak a püspökök. A papok viszont, ha van is egy külön dekrétum szolgálatukról és életükről, kissé árnyékban maradnak. Az általános papság újrafelfedezése és ezzel kapcsolatban a laikusok fontos szerepe az egyházban érthető módon kiváltotta a papságban azt a kérdést: hát a mi helyünk most hol van? Vannak hangok, amelyek azt állítják, hogy a miniszteriális papság tulajdonképpen nem más, mint a közösségnek, a „királyi papságának tett szolgálat, amelyre az valakit kiválaszt. Az ilyen interpretálok sokszor tartanak protestáns ökumenikus szempontokat szem előtt és keresik: mi a lényege a papságnak és mi az, amit az évszázadok tettek hozzá, akár társadalmi renddé alakulása következtében, akár elméletileg, mint teológiai felépítményt. Ehhez kapcsolódik végül az a nézet, amely az egyházban csak lelki szeretetközösséget akar látni; elfogadja a Lumen Gentium II. fejezetét az Isten népéről, és a többiről nem vesz tudomást. Az egyház a keresztségben egyenlők társasága, ahol elsősorban a Szentlélek adta karizmák a fontosak; „hivatal“-ról vagy „Intézményiről beszélni meghaladott álláspont. A Szentlélek pedig ott fú, ahol akar, s nem lehet belekényszeríteni jogi keretekbe. Végeredményben tehát miért beszélünk még papi hivatásról vagy papi szolgálatról mint a szentelés adta felhatalmazásról, hivatalról vagy lelki hatalomról? Egyszerű funkció az egész, amit lehet vállalni egy időre is, következésképpen nem lehet beszélni egy életre — hát még cölibátussal — elkötelezett élethivatásról. Itt aztán segítségül hívják több modern pszichológus megállapítását, amely szerint az egész életre szőlő elkötelezettség emberileg lehetetlen, sőt méltatlan is, mert megköti az ember legnagyobb értékét, a szabadságot.

3) Ezek a gondolatok már átvezetnek egy harmadik okcsoportra: a papság krízise igazában a h i t krízise. Ez a hatalmas terület talán így érzékeltethető: Krisztus nem vallást jött alapítani, sem tradicionális értelemben vett egyházat. Halálával a Templom elvesztette szerepét, a szentek szentjét takaró lepel végigszakadt. Ezzel megszűnt a profanqm és a sacrum közötti különbség. Krisztus azért jött, hogy autentikus emberi életet élhessünk, követve az ő példáját, aki a „másért-élő“ ember volt. Az igazi keresz6