Szolgálat 9. (1971)

Az egyház szava - A Szentatya karácsonyi szózata

rokonszenvezhetne vele ez a mi mai világunk, amely olyan profán, olyan elvilágiasodott, olyan allergikus minden iránt, ami szakrális jelleggel jelentkezik és a transzcendens, vallási világgal van összeköttetésben?

És mégis bizonyosak vagyunk benne, hogy merészségünk nem hiábavaló. A nagy paradoxon: a kicsiny, fegyvertelen, megfeszített Krisztus, aki azonban Isten Igéjének fényébe öltözik, sőt ő maga ez az Ige, telve kegyelemmel és igazsággal, és új életre támad a feltámadás diadalában — ez a paradoxon a mi időnkben is a hit csodálatos aktusában fog feloldódni. Az fel tudja fedezni őbenne, Krisztusban azt, aki lehajtott az égből a földre, mindenki testvérévé lett, lealacsonyodott a legnyomorultabb, szenvedő emberiség színvonalára, szövetséget kötött a képmutatás és igazságtalanság ellen lázadókkal, a jóság és szeretet érzelmeit lehelte az emberek kisebesedett szívébe, és efébe ment a modern haladás embereinek is. Ezeknek az embereknek, akik mindenről tájékozottak, mindenük megvan, mindenre képesek, csak éppen az élet legfőbb értelmét nem ismerik, azt kerülgetik, és nem tudják meghódítani az élet teljességét és a boldogságot. Ezeknek mondta ö egyszerűen és ünnepélyesen: Én vagyok az út, az igazság és az élet — mit akartok?

Azt akarjuk, hogy valaki megszabadítson azoktól az illúzióktól, azoktól a csalódásoktól, azoktól az igazságtalanságoktól, attól az elnyomástól, aminek a modern világ, ígéreteit megszegve, kitett bennünket — mondják a fiatalok, mondják az örökségükből kiforgatottak, mondják a modern technicizmus automatái. Szabad személyiségek akarunk lenni, igazi emberek, meg akarunk szabadulni az éhségtől és a gyógyíthatatlan alsóbbrendűség csigavonalától. Igen — feleli az emberek Embere: jöjjetek hozzám mindnyájan, akik szoron- gattatásban éltek és én megvigasztallak titeket. Veletek vagyok; de a lélek erejével, nem a külső erő és a szenvedély erőszakosságával. Csak a bölcsesség szabadítja meg a világot.

Egyetlen családot akarunk alkotni a világból, mondják a szociológusok és a politikusok. Minden arra ösztökél, hogy feloldjuk a határokat, amelyek elválasztják a nemzeteket egymástól; váljanak egyszerű védelmezőivé minden nép és kultúra saját értékeinek, de ne legyenek akadályai a ma már világméretű érintkezésnek, még kevésbé bástyák, ahol a háború és a rombolás új, félelmetes szerkezeteit helyezik el. Igen, feleli a Mester; de ki kell tisztítani magatokból a véretekben hordott százados mérget: az önzését és gyűlöletét, a szervezett küzdelemét, a gőg, a személyes vagy osztályérdek exkluzivizmusáét, és el kell Jönnötök az én iskolámba, ahol azt tanítják, hogy minden emberben testvért kell látni, nem vetélytársat, nem ellenséget. Az én iskolámba, amely a szíveket emberivé teszi, érzékennyé más szüksége, tisztelettudóvá más méltósága iránt. Én vagyok a testvériség és a barátság Mestere; Én vagyok a legfelső egység középpontja, mert a szeretet forrása vagyok, azé a szeretető, amelynek kezdete, hajtóereje és végcélja az Isten.

63