Szolgálat 9. (1971)
Tanulmányok - Kövecses Géza: A papnevelés lelki reformja
egyéni és csoportos kutatás, a munkakörökben végzett tevékenység, stb. Ugyanez érvényesüljön a pasztorális gyakorlatokban is. A kinyilatkoztatott igazság szabatos ismerete azonban csak a kiindulási pont a papképzésben, csak bevezetés a Misztériumba. Ezt az anyagot nem lehet egyszerűen „megtanulni“: tanulmányozójának egész lényével a Misztérium megértése, lényege felé kell fordulnia (DV 25]. Ez a szempont eddig nem nagyon foglalkoztatta nevelőinket. Sokszor megmaradtak akadémikus síkon. A valóságban ennek az első lépésnek már a hit előkészítésévé kellene válnia. b) Feldolgozás A kereszténység nemcsak gondolatok rendszere, hanem élő, egzisztenciális „jóhír“. A feldolgozás tehát jelenti a „megvalósulást“, az igazság „megtestesülését“ a kispap egyéni és közösségi életében (OT 8-9). A feldolgozás munkája a problémák értelmezésében és megoldásában nyilvánul meg. Ez a pasztorális szaktanár, a felettesek (rektor, prefektus) és a lelkiigazgató feladata. Reájuk hárul az a fontos szerep, hogy az elméletet összekössék a lelkipásztori munkával, a növendékek egyéni és közösségi életével. A keresztény doktrína feldolgozásában, azaz életszerűvé tételében megfigyelhető a szemlélődés és a cselekvés dialektikus találkozása. A cselekvést, a konkrét élet valóságát a szemlélődésnek kell átjárnia, viszont a kinyilatkoztatás, a teológia alapvető elvei itt testesülnek életté. A kispapok itt tanulnak meg mindent teológus szemmel látni és megítélni: a külső történelmi eseményeket, a politikai, gazdasági és szociális helyzetet, a technika és kultúra haladását, az emberiség fejlődését .... Szükséges, hogy értelmezni tudják „az idők szavát“. Ki kell alakítanunk neveltjeinkben, egész vallási és személyi mivoltukban az Egyház iránti érzékenységet. c) Elmélyítés Ezen a fokon a Szentlélekben életté elevenül a misztérium. A szeminarista itt teljesen átadja magát Isten formáló cselekvésének, hogy igazi lelki emberré alakuljon. Ez a munka nem az órákon és nem a spirituálistól kapott irányításokon megy végbe, bár azokat is sok kegyelem kíséri. A kölcsönös személyes közvetlenség a Teremtő és a teremtmény között eredményezi ezt a hatást. Ez Isten kegyelme, mert csak a Teremtő Isten képes „új ég és új föld“ létrehozására bennünk is. De Isten feltételezi az ember részéről a tanulékonyságot, a készséget, a befogadó együttműködést. Ez olyan feltétel, amely nélkül a kegyelem általában nem tud hatni. A benső elmélyedés külső összeszedettséget is igényel. Tehát ezt is szorgalmaznunk kell (OT 11). Megemlítjük itt fogyatékosságként a szemináriumi áhítatgyakorlatok sokféle formáját, a sablonos módszereket, amelyek a többségnek már nem 56
