Szolgálat 9. (1971)

Tanulmányok - Csizmazia Piacid: A monasztikus élet mai irányai

tömegtől. Ez a gyerekes, vagy meggondolatlan konformizmus azonban súlyos tévedés. A világot nem tudjuk igazán szolgálni és Istenhez emelni, ha mindenestül beleolvadunk. Ha nem merünk mások lenni, ha nem merjük a Krisztus-követés ránk vonatkozó sajátos módjának következményeit vállalni — akkor voltaképpen nincs adni- és mondanivalónk a világ számára, mint szerzeteseknek. Problémáinak megtapasztalásához ugyan közelebb jutunk, de azokat így legfeljebb szaporítani tudjuk, nem megoldásukban segíteni.

A világtól való elszakadás és a világ felé kinyílás a mai monachus számára nem ellentétes és egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő szempontok, amelyeket a lelki képzésben is, a közösségi gyakorlatban is egyensúlyba kell hozni, az egyes közösségek céljainak és feladatainak megfelelően. A „kontemplativ“ elem a monasztikus életben

A monasztikus értékrendszerben mindig kiemelkedő helyet foglal el a közvetlenül Istenre irányuló tevékenység: a liturgikus istenszolgálat és a magánimádság, a Szentírás és a lelki írók elmélyedő olvasása, a világ jelenségeiből Isten ismeretére és szeretetére emelkedő és az életet Isten fényében értékelő szemlélődés. A monostor életrendje, csendet és összeszedett- séget biztosító légköre elsősorban ennek szolgálatában áll. A közvetlen istenszolgálat egyes elemeinek (közös és magán-imádság, stúdium és kon- templáció) aránya, valamint a munkához és apostoli tevékenységhez való viszonya koronként és helyenként erősen változott. De a mai monostor életének is lényeges és fontos helyet elfoglaló része ez a tágabb értelemben vett kontemplativ elem, amelyről a zsinati dekrétum így emlékezik meg: „A monachusok elsőrendű feladata (praecipuum officium) az Isteni Fölség- nek egyszerű és nemes szolgálatot bemutatni a monostoron belül“.

Bármennyire értékesnek és keresztény szempontból teljesen jogosultnak látszik is ez a monasztikus program az istenszolgálat és istenkeresés kiemelkedő szerepével, — mégsem olyan magától értetődő a mai ember számára, és a kritikák sokszor éles formában jutnak kifejezésre: Nem felesleges luxus, vagy önzés-e manapság az imádságos-szemlélődő élet, amikor annyi szociális és egyházi teendő sürget? Érdemes-e időt és energiát fordítani elméleti istenkeresésre, amikor Öt legegyszerűbben az emberszeretet gyakorlásán keresztül találhatjuk meg? Ebben sok igazság van: a munkát és emberszolgálatot is lehet és kell istenszolgálatként végezni, és az önzetlen emberszeretet kétségtelenül az Isten szeretetének is egyik legfőbb útja és bizonyítéka. Mégsem pótolja mindenestül a közvetlen istenszolgálatot és istenkeresést, mert csak ez hozza létre az élő kapcsolatot az isteni forrással, és ez biztosítja a célok világos látását, a tevékenység Istenre irányítását. A lázas, egyoldalú aktivizmusnak épp az a főhibája, hogy nem tud megállni, befelé fordulni, a célokat és értékeket tisztázni, lelki erőket gyűjteni, — és így könnyen irányt téveszt, kapkodóvá és szétesővé válik. Keresztény akció lesz, Krisztus nélkül. Érdekes megfigyelni, hogy az elmélyülés és csendes esz- mélődés szerepét mind többen kezdik felismerni, nemcsak vallási téren,

42