Szolgálat 9. (1971)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A papi szolgálat értelme

benne. így ez az Egyházat egybegyűjtő igazi központi hívás. Éppen ezáltal, Jézus Krisztus üdvözítő tettének teljhatalmú, hatékony jelenlétet teremtő meghirdetésével lép közénk a feltámadott Ür és egyesít önmagával egy „testté“: az Egyházzá. A pap liturgikus feladata és az imént vázolt „misszionáriusi“ fogalom nem mond ellent egymásnak, hanem kölcsönösen értelmezi egymást.

Ezután a közbevetett kérdés után térjünk vissza mégegyszer a küldetés alapvető eszméjéhez. Eddig csak egyik oldaláról gondoltuk meg, aszerint a kérdés szerint, hogy mit tesz a pap elsőrendű feladatává: Jézus Krisztus hírnökévé teszi. De tevékenység és lét az emberben elválaszthatatlanul összefügg. Az a megbízatás, hogy Jézus küldötte legyen, nemcsak meghatározott tevékenységet követel meg az embertől, hanem egész létét érinti. Ha a papi élet küldetésben-járás, küldöttség, akkor ez annyit jelent, hogy a pap jellegzetes létmódja a másért való lét. Aki elfogad egy küldetést, az immár kettős értelemben nem sajátmagáé: kivetkőzött önmagából annak javára, akit képvisel és azok javára, akik előtt képviseli. így hát a küldetéses lét újból a létezés kétoldalú szétfeszítését jelenti. Azt, hogy az ember egészen visszavonul a küldő előtt; mint hírnök és mint követ nem önmagát hozza, hanem kihagyja magát a játékból; nem magát hirdeti, hanem a neki átadott ige hamisítatlan képviseletében felszabadítja az utat és a tekintetet a másik számára; kész kisebbedni, hogy amaz növekedjék. Ennek megtanulása kemény gyakorlatot követel meg, amely az egész embert átalakítja, — s ehhez még hozzájárul, hogy ugyanakkor mindig készen kell lennie rendelkezésére állni a többi embernek, akikhez követsége szól.

Ilyen kijelentések hallatára kétségtelenül egy kicsit kényelmetlen érzés fogja el az embert. Hát szabad ennyire kifosztani hagyni magunkból magunkat? A feleletet csak a krisztológiai utalás újrafelcsendülése adhatja meg. Maga Jézus az Atya küldötte volt. Ami más küldötteknél csak megközelítően lehetséges, benne egészen beteljesült. Olyannyira küldött volt, hogy egzisztenciáját mint „relatio subsistens“-t írhatjuk le: létének aktusa az, hogy az Atyától való és érettünk való. De éppen mert semmit sem tart meg sajátjául az Atya mellett, éppen mert teljességgel relatív, másra-vonatkoztatott, azért léte egészen összeesik az Atyáéval, azért egészen egy vele. Mint egészen odaadott egészen megtalálta önmagát: Isten Fia, lényege szerint egy Istennel. Tehát aki ennyire elveszíti magát, aki létét mintegy mind a két oldal felé fel hagyja hasítani, az találja meg magát igazán. Ez a tény egyben a küldetéses lét merész követelése felett lebegő ígéret is. Csak az találhatja meg egyáltalán magát, aki elveszti magát (vö. Jn 12,25). Aki sohasem távozik önmagától, sohasem érkezik el önmagáig. Természetesen fennáll a veszély, hogy csakugyan beleveszünk az egyik oldalba — akár a puszta bensőségbe, akár a puszta külsőségességbe. A papi hivatalt magára vevő ember türelmének abban a próbálkozásban kell igazolódnia, hogy mindig újból igazán mindkét oldal felé hagyja kifeszíteni magát.

20