Szolgálat 9. (1971)
Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A papi szolgálat értelme
A papi hivatal helyettesi jellege Az utóbbi megfontolások túlvittek a küldetés gondolatán és az újszövetségi papi hivatal egy további alapelemét hozták napvilágra: Jellegénél fogva vikariátus, egy másiknak, ti. Jézus Krisztusnak képviselete. Ezzel újból döntő módon elkülönül minden nemkeresztény papi hivataltól. Ott az egyes ember hivatalának önálló hordozója, ő maga brahman, sacerdos, közvetítő Isten és ember között. Nem mutat rá valaki másra. A keresztény pap ezzel szemben sohasem önálló közvetítő, sohasem önmagát képviseli, mindig megmarad vikáriusnak — akármilyen titulusokat is érdemeljen ki különben magának. Csak képviselő marad: nem önmagáért beszél és cselekszik, hanem annak nevében, aki mindannyiunkat képviselt és képvisel, és aki most azt akarja, hogy mi képviseljük őt. Hogy a papi hivatalnak ez a helyettesi jellege voltaképpen mit jelent, azt az újszövetségben a képek egész sora világítja meg. Csak egyre emlékeztetünk itt: Mt 24, 45-51 lelkiismeretet felrázó szövegére, amely a késlekedő parúzia helyzetében kemény intés Krisztus szolgáinak, hogy az Űr látszólagos távollétében is szolgák maradjanak, ne pedig úrnak játsszák ki magukat. Az intézőről van itt szó, akit az úr rendelt hivatalába és hosszabb távoliét után meglátogat. Megdicséri azt, aki igazán intéző maradt. Szembeállítja azzal, aki az úr hosszas távollétére rendezkedik be: „kronizei mu ho küriosz“, az idő telik, az eszkaton nem következik be. Az urat játssza: ütlegeli szolgatársait és ő maga a nagyokkal nagy lábon él. A szöveg szerint része a „képmutatókkal“ lesz. Ezzel a szóval az Evangélium rendesen a Krisztussal ellenséges farizeusokat és írástudókat jelöli. Az ilyen „szolga“ (= egyházi hivatalviselő) ezekhez hasonló. Vagyis: amikor a szolgaságot feladta és urat játszott, lesüllyedt a kereszténység előtti, a kereszténységellenes színvonalra, megtagadta az újszövetség valódi szellemét. Sohasem lehet mások ura, mindig szolgatársuk (szün-dulosz) lesz. Nincs-e ebben a „társ“-ban már annak legmélyebb magva megadva, amit a Zsinat próbált a „kollegialitás" szóval újból napfényre hozni? Mindez nagyon csüggesztően hangzik, ha rosszul értjük. Érdemes olyan hivatalra törekedni, ahol az embernek soha sincs esélye arra, hogy főnök legyen belőle? Erről nagyon sokat lehetne mondani; a konkrét válaszhoz a szigorúan vett teológiai területen messze túlmenő gyakorlati kijelentések kellenének. De elégedjünk meg egy apró teológiai megjegyzéssel. Azt hiszem, a papnak ez az utolsóelőtti helyre tétele igazából nemcsak nagyon fáradságos, hanem ugyanakkor nagyon segítő és vigasztaló is. Mert a papi hivatal helyettesi jellegére való utalás, az, hogy végre is csak képviselői vagyunk a tulajdonképpeni Papnak, azt is jelenti, hogy a cselekvő maga Krisztus és ő is marad, ö cselekszik fogyatékos valónkon keresztül, ő és ö is marad az igazán cselekvő Úr. Ez azonban annyit tesz, hogy ő maga tartja kezében a dolgokat és mi soha nem vallhatunk annyira kudarcot, hogy 21
