Szolgálat 9. (1971)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A papi szolgálat értelme

elkülönülünk, kimaradunk a mindennap közös világából. Jézus Krisztus szolgája éppenséggel nem lehet „farizeus“ (= elkülönült), aki a „profanum vulgus“, az Am-haarez elől a kiválasztottak körébe zárkózik. Sőt éppen a „farizeus“ ellentétét kell az emberek elé élnie: csak azért különül el, hogy küldetést kaphasson.

Mert ez az újszövetségi szolgálat második jellemzője: a küldöttmivolt, hogy hirdessék az Evangéliumot és tovább folytathassák az Úr csodatetteit, a sátán birodalmának szétrombolását, s így az eszkaton követei legyenek, jelenvalóvá, jövőből jelenné tehessék azt. Ebben a mivoltban mutatkozik meg a keresztény papi hivatal névadó jellege, s ezzel voltaképpeni meghatározó eleme is. Csak innét lehet megérteni célkitűzését, amely közvetlenül Jézus Krisztusnak saját személyéről való felfogására és megbízatására megy vissza.

Foglaljuk össze az eddigieket, s ezzel máris megvilágosodik az újszövetségi szolgálat lényeges tartalma a késő-zsidóság papi funkcióival ellentétben. A levitahivatalt öröklés és kultikus szolgálat határozza meg, — az a hivatal, amelyet Márk szövege tár elénk, Jézus meghívásán és az emberekhez való küldetésen alapul. Tartalmának főeleme és keresztény értelmű meghatározója, mint mondottuk, a küldetés eszméje. A keresztény pap a zsidó és méginkább a pogány sacerdossal ellentétben valójában nem elsősorban kultikus szolga, aki egy bizonyos rituálét bonyolít le, hanem küldött, aki Krisztus küldetését folytatja az emberek felé, az ő „kalein“-jét (hívását) közvetíti az „ek-klésia“-ba (a többiek közül kihívottak közösségébe). Az a szolgálat, amellyel megbízták, mélyen emberi. Az embereket keresi és össze akarja gyűjteni őket az új emberbe, Jézus Krisztusba, Isten Egyházának szent közösségébe. Az újszövetségi papi hivatal tulajdonképpeni meghatározó pontja, amely már eleve választ ad alternatívánkra, és amelynek erejében lényegesen különbözik mind a kereszténység-előtti papságtól, mind a puszta pragmatizmustól és funkcionalizmustól: a küldetésnek ez a gondolata. A pap egész munkája végső soron arra a nagy célra irányul, hogy a szétszórt emberiséget Isten egyetlen asztala köré gyűjtse és egyesítse az egy új Emberben, Jézusban. A keresztény pap liturgiája ma és mindenkor kozmikus liturgia: a soknépű világot az imádó mindenség nagy Hostiájává gyűjti egybe (vö.j Róm 15,16; Jel 5). -----/

I

tt a katolikus teológus számára újból egy sürgető kérdés adódik. A katolikus papot — nemcsak retorikus túlzásokban, hanem az egész liturgikus és teológiai hagyományban — mégis csak mindig az eucharisztikus cselekmény bemutatójának tekintették. Hogy állunk ezzel? Ez is téves ösvény volt? Talán most mellőzni kell ezt a feladatot? Nem, nem mellőzni, hanem újból világosabban beleállítani abba a nagy összefüggésbe, amelybe beletartozik. A keresztény liturgia nem rituális folyamat, amelyben a pap Istennek engesztelő áldozatot mutat be, hanem az Úr halálának és feltámadásának teljhatalmú hirdetése, akkora hatalommal, hogy maga ez a történés jelenvalóvá lesz

19