Szolgálat 9. (1971)

Tanulmányok - Jegyzetek a papság kríziséről

rója szolgálatuknak, hogy ebben a világban, emberek között éljenek és mint jő pásztorok ismerjék juhaikat.“ (P. O. n. 3.)

A Vatikáni Zsinat atyái nem láthatták előre azt a mély válságot, amely pár év múlva, legalábbis a nyugati társadalomban, viharként jelentkezik majd. Mégis a fenti kiegyensúlyozott tétel megszabja a megoldása felé vezető útvonalat. A papságban van egy változhatatlan elem: a pap Krisztus szolgája, aki „in persona Christi“ cselekszik (L. G. n. 28), felszentelése révén Krisztus örök papságának részese (P. O. n. 2) és feladata hármas: Krisztust hirdeti (praedicator Verbi Dei), Krisztus kegyelmét közvetíti (dis- pensator sacramentorum) és a Krisztusban hívők közösségét vezeti (pastor animarum) (P. O. nn. 4, 5, 6). De mert hivatása az emberekhez szól, most és Itt, azért van a papi arcnak egy változó vonása, amelynek kialakításában minden kor kivette a részét. Nem szorul bizonyításra, hogy más volt az óskereszténység papi arca, más a középkoré és más a trentói zsinat utáni koré: más és más társadalmi keretben változott az, ami változhat a papi mivoltban. Milyen lesz a holnap papja? Ki tudná előre látni; vannak ugyan ma is, akik prófétamődra szőlanak, de vajon valóban látnak-e, vagy csak képzelődnek?

Tény, hogy kutatás és keresés folyik. Gondviselésszerű volt, hogy a Zsinat bevezette az egyházba a Tanácsok intézményét: Synodus Episcopo- rum, Consilium Presbyterale, Pastorale, Laicorum, Religiosorum. Tévednénk, ha itt egyszerűen csak demokratizáló törekvést látnánk. A Zsinat lefektette a doktrinális alapokat is: ez a püspöki szinodus esetében a kollegialitás, a papi tanácsnál pedig a .communio hierarchies' gondolata. Az egyház misztériuma józanul megtiltja nekünk, hogy úgy gondolkozzunk róla, mint egy részvénytársaságról vagy egy klubról. Az egyházat Krisztus alapította és nem az emberek, még csak nem is a hivők. Belső szerveinek szerepe — az említett tanácsoké is — nem egyszerűen abban áll, hogy a közjé érdekében hozzanak szabályokat vagy törvényeket, mint ez az állami életben a norma (és itt van minden szociológiai és pszichológiai kutatás végső korlátja), hanem abban, hogy keressék a mai körülmények és a holnapi fejlődés fényénél, ml Krisztus akarata egyházával. Ha az egyházra a hit szemével nézünk, ez a megállapítás nem fog frázisnak tűnni.

Témánkat illetően a Papi Szenátusra nagy feladat vár. Igaz, ennek a tanácsnak nemcsak a papok ügyével kell foglalkoznia, mint sokan helytelenül hiszik és csinálják; a szenátus a püspök tanácsa és magában foglalja az egyházmegye kormányzásának („in regimine dioecesis") minden területét. Mivel a papok „a püspökkel együtt Krisztus egyetlen papságának részesei és abban tevékenykednek“ (Ch. D. n. 28), „ezért a felszentelés és küldetés egysége megkívánja a püspöki renddel való hierarchikus közösségüket“ (P. O. n. 7, a papi szenátusokkal kapcsolatban). Ennek a „communio hier- archica“-nak intézményes kifejezője a papi tanács. Nincs ugyan határozat11