Szolgálat 9. (1971)
Tanulmányok - Jegyzetek a papság kríziséről
tói várhattunk volna". Végül még egy sokatmondó észrevétel: „A kezdet kezdetén kértük országunk minden hívét, vegyen részt a lelkipásztori zsinaton; sajnáljuk, hogy sokan különféle okokból távoltartották magukat; így tehát a Lelkipásztori Zsinat, bármennyit is fáradozott, nem tudta biztosítani a teljes részvételt ... Ez az első lépés sok hiányossággal járt, mi azonban előnyben részesítettük a középen elhelyezkedők álláspontját és a középkorúak véleményét." (Ti. a lelkipásztori tanácsok összeállítása egyházmegyénként választások révén történt; ezt az új formát sokan nem értették meg, nem vettek részt a választáson; így egy dinamikus csoport megszerezte a többséget.) A holland püspöki kar is becsületesen kijelentette 1970. jan. 19-i sajtónyilatkozatában: a holland hívők egy fontos csoportja kinyilvánította véleményét a papság és a cölibátus kapcsolatáról, de a püspökök tudják, hogy van a hívőknek egy másik része is, amelyiknek más a véleménye. A krónikái hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a kontesztáló ill. szolidáris papok siettek kijelenteni, hogy mindenben egyetértenek az említett határozatokkal; míg a püspöki karok, egyik a másik után, bejelentették, hogy nem értenek egyet. Ritkán volt az utóbbi években ilyen egyhangú állásfoglalás a püspöki karok részéről. Nemcsak a cölibátus ügyében hozott határozatokat utasították el, csatlakozva VI. Pál pápának Villot bíboroshoz írt levelében kifejtett álláspontjához, hanem elvetették a határozat elvi alapját alkotó elméletet is. A római kontesztáló papok dossier-ja pozitívabb képet rajzol a papról. Ebben az okmányban is szerepel a cölibátus és a papság szétválasztása; éles kritikával illeti a papságot mint „kasztot", deklerikalizálni akarja a modern pap képét; kétségbevonja, hogy a papságról eddig alkotott teológiai kép mindenkorra érvényes volna, stb. Ennek ellenére állítja, hogy a pap, aki elsősorban lelkipásztor, a Szentlélek ajándékát a kézfeltétel által kapja; erősen hangsúlyozza a keresztény közösség szerepét, amelynek szabadon kell megválasztania papjait; a pap szerepe nem érthető meg a keresztény közösség nélkül, tehát csak olyanok szentelendők, akik ténylegesen lelki- pásztorok. A II. Vatikáni Zsinat tanítása „Az Újszövetség papjai hivatásuk és felszentelésük által valamiképpen kiválnak Isten népéből, de nem azért, hogy elkülönüljenek akár tőle, akár bárkitől az emberek közül, hanem azért, hogy teljesen annak a munkának szenteljék magukat, amelyre az Úr kiszemelte őket. Nem lehetnének Krisztus szolgái, ha nem lennének a földi élettől különböző másik élet tanúi és közvetítői. De az embereknek sem szolgálhatnának, ha azok élete és körülményei idegenek maradnának előttük. Éppen szolgálatuk kívánja meg kifejezetten, hogy ne szabják magukat ehhez a világhoz, de egyúttal az is velejá10
