Szolgálat 9. (1971)
Halottaink - Palotay László SJ (Gyónógyermeke)
gondosság mintaképe. Statisztikai grafikonok a falakon berámázva. Még utolsó napján is terveket sző a templom külső renoválására. Lelki-testi keresztjeit derűs lélekkel, megadóan, de egyre inkább felőrlődő fizikummal és idegzettel viseli. 1970. szept. 14-én többszörös kórházi tartózkodás után hirtelen hal meg. Püspöke, Udvardy József celebrálta requiemjét, jóbarátja, Havass Géza újszegedi plébános mondta a beszédet. Utána szülőhelyére, Bátaszékre vitték szülei kriptájába, a község másik nevezetes fia, a szintén nemrég elhúnyt Hermann Egyed professzor közelébe. Káplánja írja róla: „Tiszta szívemből mondhatom, hogy nála töltöttem életem legszebb két évét, talán a jövőt is ide számítva. Soha a legkisebb nézeteltérésre nem emlékszem közöttünk. Mindig mosolygott, mosolya egyértelmű volt: magával egyenrangú embernek, munkatársának tartott. Nemegyszer szégyenkeztem, amikor doktorátusa és nagy tudása mellett tőlem kért tanácsot. Munkámban mindig segített, soha nem gátolt semmiben . . . Koporsója előtt virrasztót rendeztem a gyermekekkel. Egyenként és párosán monták el a kicsinyek a szövegeket, igen mély részvéttel. Gyermeki szeretettel álltunk holtteste előtt, példaképünknek tartottuk őt, mint embert és mint papot.* Paptestvére PALOTAY LÁSZLÓ SJ (1900— 1970) Életét szépen jellemzi a gyászjelentés mottója: „Jól van, te hűséges, derék szolga! Mivel kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be Urad örömébe!“ (Mt 25,21) Mihályteleken, Zólyom megyében született. Atyja erdőmérnök. Négyen voltak testvérek. Nem lelkesedett a tanulásért: a gimnázium IV. osztályát kétszer sikertelenül végezte, abba is hagyta az egészet. Pedig érdeklődő, gondolkodó fiú volt: sokáig bántotta, hogy nem tudja, mi az, ami hiányzik belőle. Elment a Ganz-gyárba munkásnak. Hamarosan irodába tették. 3 év alatt levizsgázott a gimnázium öt osztályából és érettségit tett. Két oklevelet is szerzett: Pozsonyban a kétéves elektrotechnikai szakiskolán és pilótatanfolyamon. 1928 körül a gyár végkielégítéssel elbocsátotta. Isten ujja volt ez számára. Gyóntatója, P. Vukov biztatására jelentkezett a jezsuita rendbe. 1929, ápr. 29-én Budapesten lépett be, 1937. jún. 24-én szentelték. 1939-43 között megszerzi a harmadik diplomát a műegyetemen. 1944-50-ig a rend ka- pornaki gazdaságának vezetője volt. Utána Budán lakott özvegy édesanyja, nővére és hűséges öreg házvezetőnőjük társaságában. A könyvkötő-mesterséget gyakorolta és mint kisegítő működött a közeli krisztinavárosi templomban. A lelki teendőkön túl mint igazi technikai ezermester is hasznára volt templomának — kézügyességét, jó- ízlését a berendezés sok apró, fontos részlete dicsérte. Jómagam élete utolsó éveiben kerültem vele kapcsolatba. Régi lelkiatyám elköltözött. Az a korai óra, amelyben Palotay atya gyóntatott — reggel 6 és 1/2 7 között, utána mondta szentmiséjét a mellékoltárnáí — nekem nagyon megfelelt. Elmentem egy miséjére. Amikor láttam nyugodt, összeszedett, nagyon pontos celebráló stílusát, habozás nélkül gyónójának szegődtem. Sohasem bántam meg. A Szentlélek „alkímiájának“ ragyogó fejezeteit lehetne összeállítani ezekből az igen rövid heti percekből. Józanságát, gyakorlatiasságát, sajátos, kicsit fanyar humorát a gyóntatószékben is megtartotta. De a magánélet inkább sötét színezetű látásából, állandó, bénító fáradtságából szemem előtt szikrázott föl a tágszívű megértés és az átfogó természet- fölöttiség aranya. „Isten a feszültséget szereti“ — szokta mondogatni a bún és kegyelem párharca előtt. Egyszer valami miatt élesen kikeltem magam ellen. „Ne így!“ — szakított félbe. „De hát csak meg kell mondani magamról az igazat!“ „Igen-igen . .. csak ne így!" Kötetekkel felérő bölcsesség volt ebben . .. Nem hiába szerettek gyónni nála öregek, betegek, ún. „nehéz esetek.“ Szívesen gondolok vissza azokra a gazdagon változatos szándékokra is, amelyekre az elégtétel szokásos Miatyánkját alkalmaztatta: a hazáért, a betegekért, a papokért. . . 99
