Szolgálat 8. (1970)
Eszmék és események - A harmincéves taizéi közösség
Krisztus folyvást felajánl. Egyedül Ö tudja megváltoztatni az ember lelke mélyét. Az Eucharisztia értünk van, gyönge és védtelen emberekért. A szegénység szellemében és a szív töredelmességében kapjuk meg. Miközben a pusztában haladunk a szolidaritás Egyháza felé, az Eucharisztia adja a bátorságot, hogy ne halmozzuk fel a mannát, hogy lemondjunk az anyagi tartalékokról és megosszuk nemcsak az élet kenyerét, hanem a föld javait is. ünnepeljük a feltámadott Krisztust az Egyház iránti szeretetünkkel: ez a szeretet tüzet gyújt a földön. Igaz, az Egyház egyfelől olyan, mint egy földalatti folyó, amely titokzatos és rejtett áramával messzenyúló folytonosságot biztosít az első Pünkösd óta; de ugyanakkor „hegyen épült város“ is, „hogy mindenki lássa“. Láthatóvá lett testvéri szeretetünk, az ebből helyreálló egység felhívás az Egyháznak, váljék a testvériség, szeretetközösség és szolidaritás egyedülálló kovászává az egész emberiség számára: ez ökumenikus hivatásának lényege. Halála előestéjén Krisztus azért imádkozott, hogy a mi egységünk tegye lehetővé az emberek hitét. ünnepeljük a feltámadott Krisztust az emberben, testvérünkben. Szegényen, imádságban, kölcsönös bizalomban élve fölfedezzük, hogy „az ember szent gyermekkorának megsebzett ártatlansága, szegénységének misztériuma révén“. Az emberben magának Krisztusnak arcát látjuk, „főleg ha a könnyek és a szenvedések áttetszőbbé tették ezt az arcot“. És készek vagyunk még „életünket is adni, hogy az ember ne legyen többé az ember áldozata“. A fiatalok kicsiny — 3-7 tagú — sejtekbe csoportosulnak: együtt imádkoznak és kutatják, mit kíván a húsvéti üzenet és hogyan vihetik át életükbe. Az első időkben az elmélkedés inkább az örömhír szövegének első állítására vonatkozik: „Krisztus ünnepet jön ébreszteni az ember legben- sejében.“ A többi erőt sugárzó sort egymásután fogjuk megközelíteni a következő évek során. Az ünnep ...........nem akármilyen ünnepről van szó! R oger testvér így beszél erről: „Minden emberben van egy magányos tér, amit semmiféle emberi viszony meghittsége nem tud betölteni. Ott vár ránk Isten és ott találkozik velünk. És ott, ebben a mélységben valósul meg a feltámadott Krisztus bensőséges ünnepe. Személyiségünk mélyén van egy központi mag, egy sarkpont, Isten bennünk levő országa, a feltámadt Krisztus, aki egybeforrt és kiengesztelődött szívet ad nekünk. Az az ember, aki megéli magában ezt az ünnepet, képessé válik arra, hogy optimista módon hallgassa meg a másik ember legnehezebb problémáit is, nem pedig pesszimizmussal. A pesszimizmus mindig ad némi tekintélyt, de rossz lelkiismeretet szerez a másiknak és őt is megakadályozza az ünnep átélésében." 73
