Szolgálat 8. (1970)

Az egyház szava - Sienai Szent Katalin egyházdoktor (Sántha Máté)

táplálta nap mint nap, a misztikus imádság legnemesebb formáiban is. Sza- lézi Szent Ferenc nem habozik azt állítani, hogy a nőknek különleges képességük van erre. És ez a világosság fönséges módon életté vált bennük az emberek javára és szolgálatára.“ (VI. Pál pápa 1970. szept. 27-i beszédéből.)

Ebből a gondolatmenetből kiindulva szólította fel négy évvel ezelőtt a pápa a rítusok kongregációját, vizsgálja meg: van-e elvi nehézség abban, hogy nőket is az egyházdoktorok sorába emeljenek, — tehát azok közé a szentek közé, akik nemcsak személyes erényeikkel, hanem tanításukkal és annak az Egyház fejlődésére gyakorolt befolyásával is kiemelkedő helyet foglaltak el az egyháztörténelemben. A válasz az volt, hogy ennek semmi akadálya. Ezután a Szentatya ez év szept. 27-én, ill. okt. 4-én két női szentet egyházdoktorrá nyilvánított. A két szent, aki most Ágoston, Jeromos, Vazul, Gergely, Páduai Antal, Keresztes János, Liguori Alfonz és a többiek mellé sorakozott, Avilai Teréz és Sienai Katalin. Jean Guitton, a neves francia katolikus író mély gondolata szerint úgy cselekedett a pápa, mint a Megváltó halála után alkonyatkor a kereszthez jövő katona: lándzsáját Krisztus szívébe döfte, hadd ömöljön belőle a vér és a víz. Katalin a vér misztikusa — Teréz a vízé, az újjászületés vizéé. Időben és egyéni sajátságokban nagy távolság választja el őket egymástól, lelkületűk mégis sokban hasonló. Közös bennük a Krisztus embersége iránti különleges áhítat, a bensőséges egyházias érzület, a hallatlan szívósságú reformáló tevékenység, a férfiasán bátor jellem. Különben Katalin Teréz kedvelt szentjei közé tartozott, akiknek listáját breviáriumában őrizte.

A két új egyházdoktor közül most Sienai Szent Katalin (1347-1380) alakját vesszük közelebbről szemügyre. Jól illik ez a mostani szám központi témájához, hiszen életéből legismertebb a pápaság történetében vitt döntő szerepe: ő hozta vissza a pápát Avignonból Rómába 1376-ban.

Az életszentség isteni kegyelemnek és emberi akaratnak közös műve. Legtöbbünkben azon hiúsul meg, hogy a mi akaratunk görcsbe merevedése, vagy ellenkezőleg, szétfolyása megakadályozza Isten szándékainak érvényesülését lelkűnkben. A sienai kékfestő huszonnegyedik vagy huszonötödik (ikerként született) lánya talán azzal ejti legelőbb bámulatba a közeledőt, hogy mintha nyoma sem lenne benne ennek a konfliktusnak. Hallatlanul makacs és merész akaraterő szikrázik egyéniségében. „Voglio", akarom — hányszor tér vissze refrénként ez a szó azokban a levelekben, amelyeket 382 mindenféle rendű és rangú személyhez intézett, pápáktól és királyoktól szerzetesekig és szerzetesnőkig, városi elöljáróktól és hadvezérektől személyes tanítványokig, előkelő hölgyektől kereskedőkig és kézművesekig! És mi az, amit akar? A pápának így ír: „Akarom, hogy jó és igazi pásztor legyen.“ A francia királynak: „Teljesíteni fogja Isten akaratát és az enyémet.“ Viszálykodó szerzeteseknek: „Azt akarom és kívánom, vessétek alá magatokat egymásnak és kölcsönösen viseljétek el egymás hibáit.“ Egy bűnösnek: „Akarom, kérem — mindent meg fogok tenni, hogy segítségére

57