Szolgálat 8. (1970)

Az egyház szava - Sienai Szent Katalin egyházdoktor (Sántha Máté)

legyek — a megfeszített Krisztus nevében: szabaduljon ki az ördög kezéből.“ Egy skrupulusokkal küzdő tanítványának: „Akarom, hogy nyugtalanságod emésztődjék fel és vesszen bele a Vér reménységébe és a Megváltó felbecsülhetetlen szeretetének tüzébe.“ Ugyanez a gyönyörű imperatívusz jellemzi imáját, amely igazán az evangéliumi „erőszakosoké": „Uram, kívánom és akarom, irányuljon énellenem igazságosságod egész szigora, csak ez a szegény ember (egy bűneiben megtálalkodó halálraítélt) meneküljön meg. Nem kelek föl, míg meg nem ígéred, hogy megadod nekem ezt a kegyelmet.“ Egy harmadrendi társnője lelkiüdvéért, aki csúnyán megrágalmazta, három napon át viaskodik Istennel — egyszerűen nem hagyja meghalni addig, míg meg nem bánta bűnét. És mikor ott térdel az éppen kivégzett Nicolas Tuldo mellett, ruháján vércseppjeivel, „szememet az isteni Jósághoz emeltem és így szóltam: Akarom . . .“ Nem mond többet — a megfeszített Jegyes tudja, mit akar: látni ennek a léleknek rögtöni üdvözülését. És megadatik neki: „Ekkor láttam, mint a napvilág fényét, az Istenembert, aki felfogta ezt a szent vágyakozástól áthatott és szeretettől egészen forró vért. Azután fölvette a vértanú lelkét megnyitott és irgalommal teli oldalába ..."

Látnivaló, hogy ez a túláradó akarati energia mindenestül kilendült önmagából és már csak Isten szándékára, az ö dolgaira irányul. Hányszor írja: „Ez az Isten akarata, az édes Jézus nevében mondom.“ Mi tette lehetővé ezt a nagyszerű szublimálódást? Aszkézis? Igaz, Siena szentje éveken át deszkán aludt (azt is csak hajnalban pár órahosszat, mikor domonkos testvérei már fölkeltek zsolozsmázni), jóformán táplálék nélkül élt, ostorozta magát, vezeklőövet hordott — ugyanakkor azonban ilyen intelmeket adott: „Eszköznek jó a vezeklés. De nem szabad önmagáért keresni. Az önakarat megsemmisítése többet ér, mint a test megtagadása.“ Ha a test elgyengült, „akkor nemcsak hogy el kell hagynod a böjtöt, hanem húst kell enned, és ha egyszer napjában nem elég, egyél négyszer. Ha nem tudsz állni, maradj ágyban, ha nem tudsz térdelni, ülj vagy feküdj, amint szükséges. Ezt követeli a józan ész." Egyik levelében pedig így sóhajt föl: „Szüntelenül azért a kegyelemért kérem Istent, hogy úgy élhessek, mint mindenki más, ha ez az ő akarata.“ Isten akarata nem ez volt — ha erőltette az evést, egyszerűen belebetegedett. De mindez mellékes egyéni lelkiélete szempontjából, inkább missziójának természetes velejárója: rendkívüli eszközök a rendkívüli feladathoz. Katalin jól tudta, hogy az önszeretetet csak pozitív módon, egy még nagyobb Szeretet erejében lehet leküzdeni. Ezt a szeretetet az ő számára a Megváltónak a kereszten kiontott vére testesítette meg. „A Vérben égjen el és emésztődjék fel az önakarat.“ „Vért akarok; és a Vérben találom meg lelkem békességét most és mindörökre." Ebbe a Vérbe mártja tollát minden levele elején. A misztika páratlan lapjait köszönhetjük ihletésének: „Ne csodálkozzék — írja lelkiatyjának —, ha nem kérem semmi másra, csak arra: merüljön el a Vérbe és Isten szeretetébe. Igen, fürödjék meg a meg58