Szolgálat 8. (1970)

Az egyház szava - A Szentatya körlevele a magyar nemzethez

Kitartó, nagy buzgalommal kérjétek tehát a gondviselő Istent, hogy támasszon köztetek apostoli hivatásokat, papokat, szerzeteseket, férfiakat és nőket, világi apostolokat, szent szolgákat az Egyháznak, hűséges tanítványokat az isteni Mesternek, nagylelkű, serény, önzetlen szolgálókat Istennek és Népének.

Titeket pedig, kedves hívek, kiváltképpen kérünk, hogy pótoljátok azt, amit paptestvéreitek elvégezni nem tudnak {Deer. Ap. Act. nn. 10, 17.), legyetek azon, hogy otthonotokban, családjaitokban, az emberek között, akikkel érintkeztek, az Evangélium világossága soha el ne homályosodjék. Az ilyen tanúságtétel néha bátor helytállást kíván, nehézségekkel jár, önmagátokról és érdekeitekről való lemondásra kötelez: de mindezekért bőséges lesz a jutalmatok az Úr Krisztus ígérete szerint: „Mondom nektek, hogy aki tanúságot tesz mellettem az emberek előtt, azt majd az Emberfia is magáénak vallja az Isten angyalai előtt“ (Luk. 12, 8.).

Természetes azonban, hogy a hitnek ez a lelki természete és jellege semmiképp nem menti fel a keresztény hívőt attól a kötelességétől, hogy már a mai időkben is építse a világot, szolgálja a közjót mind szociális, mind kulturális téren. Sőt a hit arra serkent és indít bennünket, hogy evilági kötelességeinknek buzgón eleget tegyünk és így egy új világot teremtsünk, mely előképe legyen már itt a földön az örök élet beteljesedett tökéletességének. (V. ö. Const. Gaudium et spes, n. 39.). A keresztény hivő ugyanis nem vonhatja ki magát abbeli kötelessége alól, hogy átalakítsa ezt a világot, melyet Isten azért bízott az emberre, hogy azt alkotó szándékainak megfelelően, magának alávesse.

A keresztény hivő tehát nem mondhat le arról a törekvésről, hogy ennek a földi életnek egyre tökéletesebb formát adjon. Hivatása éppen abban áll, hogy tevékenységével az isteni törvényt írja bele a világba: hogy tudniillik mindnyájan egy közös atyának gyermekei vagyunk, testvérek annak nevében, aki az „Elsőszülött az emberek között“ (Róm. 8, 29, Kol. 1, 28.); hogy tényleges szeretetet hozzon ebbe a világba a felebarát iránt, akivel Jézus azonosította magát, mondván: „Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tettetek, nekem tettétek“ (Máté, 25, 40.), hogy rávezesse ezt a világot az emberi élet tiszteletére, melynek, ha egyszer megfogamzott, egyedüli és feltétlen ura maga az Isten; hogy megtanítson az emberi méltóságnak kijáró megbecsülésre, a lelkiismereti szabadságra, a szociális igazság előmozdítására, a közjó szolgálatára, az őszinte és igazságos békére.

A hit semmiképpen nincsen ellentében a jogos emberi igényekkel és kívánságokkal: sőt, éppen ellenkezőleg, a hit „orvosolja és felemeli az emberi személy méltóságát, megerősíti az emberi társadalom kereteit, s mélyebb értelmet és jelentőséget ad az ember mindennapi munkájának" (Gaudium et spes, n. 40.). A keresztény hivő, jobban mint mások, természetfeletti biztonsággal meg van győződve arról, hogy „az egyetemes testvériség megteremtésére irányuló törekvés nem hiábavaló" (i. h. 38.).

54