Szolgálat 8. (1970)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: Néhány gondolat a szerzetesi engedelmességgel kapcsolatban

hogy minden bölcsességet és tudományt csakis az elöljáróban összpontosított. Nem jöhet tehát minden kezdeményezés csak az elöljárótól. Csak az Isten tart minden szálat a kezében és nincsen földi hatalom, amely ebben hasonló lenne hozzá. Nem bizonyos tehát, hogy egy rendelkezés, csak azért, mert az elöljárótól ered, már az Isten akarata. Csak arról mondhatjuk teljesen egyértelműen, hogy Isten akarata volt, ami az összes körülmények egybeját- szása folytán megvalósult és jó eredményhez vezetett. Ebből következik, hogy az elöljárónak nyitottnak kell lennie és meg kell hallgatnia alattvalóit.

Ez megint nem jelenti azt, hogy az elöljáró soha nem zárhatja le a dialógust. Vannak esetek, amikor dönteni kell, mert egy döntés, akármennyi szempont merüljön is még fel, nem odázható el. Az erkölcstan ezt az esetet már régen megoldotta: az ilyen, a gyakorlati életben kikerülhetetlenül adódó konfliktusokban azt kell tenni, ami érett megfontolás után komoly valószínűséggel helyesnek tűnik. Ha az elöljárónak csak akkor lenne joga dönteni, ha egy kérdés teljesen egyértelmű, akkor nagyon ritkán cselekedhetne.

De nemcsak az elöljáró felelős azért, ami egy szerzetesközösségen belül történik. Az alattvaló is felelős, nemcsak önmagáért, hanem az egészért. Ezt régebben nem hangsúlyozták ennyire. Sokszor azt mondták: az engedelmesség egyik nagy előnye az, hogy felment a felelősség alól, s ennek következtében az ember nyugodtabban szolgálhatja lelki üdvét. Ez a megfogalmazás nem helytálló. Senki sincs felmentve a felelősség alól, mindenki felelős az egészért, persze a maga helyén.

Ezzel kapcsolatban ki kell térni a lelkiismeret kérdésére. A szerzetesnek sem szabad az engedelmesség nevében olyasmit tennie, ami a lelkiismerete ellen van. Az emberi cselekvés legvégső normája minden esetben a jót kereső és helyesen tájékozott lelkiismeret. Ez még az Egyházzal szemben kötelező engedelmesség esetében is áll. Az egyházi tanítótekintélyt is csak azért ismeri el az ember, mert felismerte benne a magát kinyilatkoztató Isten tekintélyét.

Nagyon élesen vetődhetik fel a lelkiismeret problémája akkor, ha az alattvaló számára egy parancs annyira helytelennek tűnik, hogy teljesítését bűnösnek tartja. Az ilyen esetekben a nehézséget főképp az okozza, hogy sokszor nem könnyű megmondani, mi bűn és mi nem az. Mert nemcsak az lehet bűn, ami mindenkitől elismerten egyértelműen az isteni parancs ellen van. Ami komoly dologban valóban értelmetlen, annak nincs létjogosultsága. Ha valaki mégis megteszi, akkor ez ha szubjektive nem is, de objektive a dolgok rendje ellen van, vagyis bűn. Ezért azután előfordulhat, hogy valaki lelkiismeretben kötelezve érzi magát, hogy felemelje szavát. — Mi történjék ilyenkor? — Mindenekelőtt őszinte, szenvedélymentes eszmecserére van szükség az elöljáró és alattvaló között. Ha ez nem vezet a kívánt eredményre, akkor elősegítheti a konfliktus megoldását, ha az ügyet ^rtelmes, hozzáértő, de nem közvetlenül érdekelt emberek elé terjesztik, akik mintegy döntőbíró36