Szolgálat 8. (1970)
Tanulmányok - Weissmahr Béla: Néhány gondolat a szerzetesi engedelmességgel kapcsolatban
hogy aki így él, az a keresztény tökéletesség útján halad. A fogadalmak szerinti, és ezért az engedelmességi fogadalmat megvalósító önátadás alapja tehát egy életforma vállalása, amelyet az Egyház elismer mint Istennek szentelt életlehetőséget. Mert fogadalmat tenni csak arra lehet, ami jobb, ami tökéletesebb. Az engedelmesség fogadalmának nem lehet csak az az értelme: „nem fogom tenni a saját akaratomat“. Az, hogy valaki lemondjon a saját személye fölötti rendelkezés szabadságáról, csak a céllal, a motívummal igazolható. Az ember — persze sohasem korlátlan — önállóságának feladása csak akkor érték, ha ezáltal valami nagyobb értéket képes megvalósítani. Ezért minden szerzetesi engedelmességnek van egy igen világos normája, és ez a rendi alkotmány. Az elöljáró nem parancsolhat mást, mint ami a rendi alkotmány szerint megfelel az illető szerzet céljának és rendeltetésének. Az engedelmesség fogadalmával tehát az ember nem szolgáltatja ki magát egy másik ember kényére-kedvére, hanem közösségi formában törekszik Isten szolgálatára. Az alapvető dolog az engedelmességben egy Krisztus iránti odaadásból származó szeretetegység az Egyházon belül, melynek keretében elöljáró és alattvaló együtt törekszik egy az Egyház jóváhagyta közös feladat megvalósítására. A keresztség által tulajdonképpen minden keresztény vállalta azt, hogy Krisztushoz hasonló életet él, hogy törekszik a keresztény élettökéletességre. A szerzetesi életforma ezt az általános keresztény feladatot radikálisan és lehetőleg példát mutatóan, tanúságtételként törekszik megvalósítani, mégpedig általában úgy, hogy egyszersmind valamilyen különleges keresztényi és emberi feladatnak szenteli magát. Az engedelmesség fogadalma pedig azt jelenti, hogy a szerzetes leköti magát erre az életfeladatra. Ebben a perspektívában válik csak érthetővé, hogy miért teszi a szerzetes Isten akaratát akkor, ha a szerzeteselöljárónak engedelmeskedik. Az, amivel a szerzetesnek elsősorban és teljesen azonosulnia kell: a rendi cél. Ennek vonzó ereje attól származik, hogy az evangélium szerinti élet konkrét formája. A hivatás a szerzetesi életre mindig magában foglalja ugyanis a rendi céllal való azonosulás követelményét. Hivatásról ott van szó, ahol valaki felismerte: a keresztény tökéletesség útja számára ebben a konkrét életformában van adva. Az egyes elöljárói rendelkezések annyiban jelentik Isten akaratának megvalósítását, amennyiben aprópénzre váltják azt az odaadást, amely az illetőt akkor inspirálta, amikor vállalta a szerzetesi életet, amikor azonosította magát a rendi céllal. Az Isten akarata motiválja az egész életformát, és ennek következtében mindazt, amit ez magába foglal. Az egyes rendelkezések a rendi cél szempontjából bizonyos mértékben persze mindig relatívak, hiszen egy eszményt általában sokféle módon lehet a gyakorlatba átültetni. De a különböző egyedi rendelkezések relativitása nem akadálya annak, hogy ezek az alattvaló számára Isten akaratát jelentsék. Hiszen az emberi életben tulajdonképpen minden relatív, ami nem maga az Isten. Ezért azután amíg ezek a rendelkezések minden 32
