Szolgálat 8. (1970)

Tanulmányok - Jean-Marie le Blond: Isten tekintélyének megtapasztalása

tevékenysége folytatódjék, hogy kiterjedjen térben és időben, és így az egész emberiséget átfogja, akkor Egyházat akart; következésképpen föl akarta venni az egész társadalmi test — sokszor súlyos — struktúráit is, éppenúgy, mint a Fiú vette magára az egyéni ember struktúráit és súlyait, amikor a történelmi megtestesülés által a világba lépett. Ez az Egyházban lévő tekintély megalapozott és hagyományos magyarázata, amely természetfölötti okokból törvényesíti a fő tiszteletét. De ezek az okok hasonlók azokhoz, amelyek a szó legtágabb értelmében vett társadalmi és politikai tekintélyt igazolják. Valóban világos, hogy magasabb helyzeténél, kiterjedtebb tájékozottságánál, az élvezett tanácsok sokféleségénél fogva a tisztánlátást eleve a szerzetelöljáróról, a püspökről, a pápáról kell föltételeznünk. Ezt elismerni egyszerű szerénység, ami nagyon emberi és nagyon realista erény, de nincs kizárva a legbuzgóbb kereszténységből sem. Ez a szociológiai magyarázat tehát nagyon is érvényes; de elégtelennek bizonyul mind az egyházfők tekintélyére vonatkozólag az Egyházon belül, mind az Egyház kollektív tekintélyét illetően a világban.

Arra hajiunk tehát — ez is hagyományos és magából az evangéliumból ered —, hogy még közvetlenebbül kapcsoljuk össze az engedelmességet a főn és a hívők tömegén át Istennel, a jelenlétbe vetett hittel: „Nem hagylak árván titeket ...“ „Jó nektek, hogy én elmegyek ...“ „Más Társat adok nektek; ő hasonló lesz hozzám és megtanít mindarra, amit én mondtam“ (Jn 16). És a Péternek mondott szó a tó partján, a feltámadás után, a Szent Jánostól említett epizódban: „Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat" (Jn 21, 16; vö. Mt 16, 13 sk), a küldetéssel együtt, hogy „erősítse meg testvéreit". A tekintély így nemcsak Jézus egyházalapító akaratához kapcsolódik, hanem Krisztus Lelkének jelenlétéhez is. Az ennek a Léleknek jelenlétébe vetett hit lényegileg különbözik ennek vagy annak a személynek szentté nyilvánításától, és a nem kanonizált pápák, pl. XIII. Leó, XV. Benedek és XI. Pius, éppúgy az üdvösség hivatalos eszközei voltak, mint X. Szent Pius.

Félreismernénk ezt a hitet, ha csak a biztonságigény jelét látnánk benne, ami fölment a megkülönböztetés és a személyes felelősség nehéz kötelessége alól. Sokkal inkább a bizonyosság vágya, vagyis az Istennel való autentikus viszonyé. És az a tény, hogy ez a viszony egy ember vagy egy közösség által valósul meg, és az egyik is, a másik is mindig tökéletlen, mindig „súlyos" (amely súlyban mindegyiküknek része van a saját súlyával), mindegyik szükséges eszköz, de magában hordja azt a kockázatot, hogy ellenzővé lesz, — ez a tény a hit folytonos tisztulását követeli, azét a hitét, amely egyszerre biztos és az érzékletes megjelenést túlhaladó. Ez a szükséges föltétele annak, hogy igazán kimondjuk az Isten tekintélyével való találkozásra jellemző szót: „Ez Te vagy", még ha a fény, amelyben kimondjuk, nem is tűnik mindig eléggé káprázatosnak, <és az „Én vagyok" nem is első tekintetre világos benne.

26