Szolgálat 8. (1970)

Tanulmányok - Jean-Marie le Blond: Isten tekintélyének megtapasztalása

ő követelhet feltétlen engedelmességet. Csakhogy Krisztus azt mondotta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat“, s ezzel szinte mintha teljhatalmat adna az apostoloknak, utódaiknak, sőt minden kereszténynek, amennyiben az Egyház nevében beszél és cselekszik.

A valóságban nem teljhatalmat adott: jelenlétet ígért és adott meg. Lelkének jelenlétét, és a teológusok nagyrésze joggal teszi pünkösdre az Egyház végleges megalapítását.

Hitbeli, nem pedig megtapasztalható jelenlét ez. Igazából mindig is így volt: Jézus első tanítványai, akik „az embert látták“, „az Istenben hittek", Szent Ágoston jólismert szava szerint. Ők is a Hitben éltek. De Istennek ez az érzékelhető földi jelenléte is visszavonult a mennybemenetellel, és a Léleknek nincs fogható vagy látható alakja. Kisiklik az anyagi megtapasztalás alól; egy bizonyos fajta tapasztalásnak elárulja magát, ezt azonban csak a hitben éljük meg, s így ismerjük el a Lelket hordozó emberekben Isten tekintélyét.

Beszéljünk először a szentség élményéről, Isten megnyilvánulásáról a szentek által, hogy azután „objektivebb“ struktúrákhoz jussunk. A szentek leggyakrabban erős egyéniségek, és mint mondani szokás, „temperamentumosak" voltak: de szentségük abban jutott kifejezésre, hogy megsemmisültek Isten előtt, és így paradox módon magában erős egyéniségükben tárták elénk Isten tekintélyét. Ők a maguk emberi módján — vagyis nem passzíve — „Isten eszközei“ voltak. Tehát életük már felszólítás a többiek számára, hogy keressék Istent és adják át magukat Neki. így a szentek az Egyházban Isten tekintélyének, ennek a nem-uralkodói, s ugyanakkor szuverénül követelő tekintélynek megnyilvánulásai.

Ott van továbbá a lelki tanácsadók tekintélyének élménye, a „sztareceké“, ahogy az oroszok mondták: egy-egy barát, remete vagy világi ember, egyházi méltóság és hivatalos küldetés nélkül, akihez egyesek kérdésekkel fordulnak, nem azért, hogy vegye át helyettük életük irányítását, hanem hogy segítse őket tájékozódni és Istent jobban keresni, fölismerve saját hivatásukat. „Privát“ tekintélyek, mondhatnánk, inkább segítők, mint mesterek.

De találkozunk az Egyházban hivatalos tekintélyekkel is, akik más okokból érvényesülnek fölöttünk, mint a személyes életszentség. Nem ok nélkül írjuk: „Szent Officium“ vagy „Szentatya“; a kötőjel5 nem elhanyagolandó, mert jelzi, hogy itt nem a szenttéavatás ítéletét mondjuk ki arról, aki parancsol. Ne feledjük: Sienai Szent Katalin, aki olyan állhatatosan beszél leveleiben a pápáról úgy, mint „földi Krisztusról", a nagy egyházszakadás idején élt és három egymással vetélkedő pápát ismert, akik közül egyik sem látszott szenttéavathatónak.

Ennek a hivatalos tekintélynek létrehozása, legalábbis részben, bizonyára azokból a szükségletekből magyarázható, amelyeket a társasági jelleg magával hoz. Ez nem puszta emberi bölcselkedés, puszta „szociológia“, Krisztusra való vonatkozás nélkül. Krisztus, amikor azt akarta, hogy megváltó

25