Szolgálat 8. (1970)

Tanulmányok - Jean-Marie le Blond: Isten tekintélyének megtapasztalása

előtt, amelyet megjelenít. Másrészt testet és vért ad ennek az értéknek, míg enélkül a „megtestesülés“ nélkül talán elvontnak vagy legalábbis bennünket nem érintőnek látszanék. A „semleges" nemből (a szép, a jó), amelyben az értékeket rendszerint megfogalmazzuk, átmegy a személyesbe. De ez mindig az értékeket történetesen hordozó egyénen túlról indul ki, miközben ő maga megsemmisül a hordozott érték előtt. Ennek következtében az érték belülről ér el bennünket, sajátmagunk útján, azzal, hogy — bármilyen szegények és „hamisak“ is vagyunk — egyetértünk az igazsággal és az eszménnyel, Isten felé való — talán nem is tudatos — vágyakozásunk erejében. Ezért nem jelentkezik a szóbanforgó tekintély uralkodói jelleggel; nyelvtanilag szólva, nem parancsoló módban fogalmazódik meg, hanem kijelentő módban, mint tagadhatatlan tény.

Világos azonban, hogy ezek az emberi tekintélyek, legmagasabb megnyilvánulásukban is, mindig csak részlegesek vagy föltételesek. Részlegesek, mert lehetetlen még csak elképzelni is olyan embert, akinek hozzáértése tökéletes és aki valóban megtestesítené az ember-mivolt minden csúcsát. Feltételesek, mert mindig alá vannak vetve a tartósság és a gyakorlat próbájának. Egyetlen ember sem érdeme! tökéletes bizalmat, amennyiben ember, és tekintélye mindig alá lesz vetve a gyakorlat igazolásának. Emlékezzünk csak Tacitus lakonikus mondatára arról a Néróról, akit mindenki méltónak ítélt az uralkodásra és aki méltatlannak bizonyult rá: „dignissimus imperio, nisi imperasset“ („mindenestül uralkodásra méltó, ha nem uralkodott volna“).

Azok az emberi tekintélyek, amelyekről beszéltünk, elhalványodnak a Megtestesülés előtt. Nem mintha Krisztus minden emberi hozzáértést meg: testesített volna magában (nem úgy mutatkozott be, mint a legjobb technikus vagy valami Einsteint is túlszárnyaló tudós, vagy olyan filozófus, aki egyesíti magában Platónt, Arisztotelészt, Kantot, Hegelt és Husserlt). De állandóan, veleszületett módon megnyilatkozása volt nemcsak egy rendkívüli emberi egyéniségnek a maga egyszeri megjelenésében, hanem az Isten előtti tökéletes megsemmisülésnek is. Az ő feltétlen tekintélye az Atya kifejeződése, annak is vallja („Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött“); ő az út az Atya felé és ő maga az igazság: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.“ Csak az Atyával való viszonya következtében az, aki, míg az emberi tekintélyek bizonyos utat egyengetnek ugyan Isten felé és elindulnak feléje, de képtelennek bizonyulnak arra, hogy „megjelenítsék“, jelenvalóvá tegyék. Tökéletlen megtestesülések vázlatai — de gyógyíthatatlanul szegényesek.

A TEKINTÉLY AZ EGYHÁZBAN

Úgy látszik, Istennek, valamint Krisztusnak mint az Atya kifejezésének ez a tekintélye, ez a nem-uralkodó és ugyanakkor feltétlen tekintély a szó szoros értelmében átruházhatatlan. Valóban Isten kiváltsága, hiszen egyedül

24