Szolgálat 7. (1970)

18. A keresztény aszkézis története

18. A KERESZTÉNY ASZKÉZIS TÖRTÉNETE

1. Elindulás.

Az emberiség történetében mindig otthonos volt a bukott embertermészet féktelen ösztöneivel szemben az önfegyelmezés szükségérzete, sőt jóakaratú emberekben annak igénye is.

De a keresztény aszkézis nem ezen a vonalon indult el. Krisztus volt az új, nagy központi élmény a kereszténységben. Tudták, hogy Benne minden új alakot ölt, új utakra indul, új erőkkel, új célba. Isten gyermekeinek figyelme öreá szegeződött kizárólag. Éppen azért a keresztény aszkézis csakis Krisztus példáján indulhatott el.

Ahogyan ő távolodott a világ „kincseitől“, pompájától, fényétől, gazdagságától, élvezeteitől, dicsőségeitől, hiúságaitól, ahogyan ő gyakorolta nagy lemondásait: alacsony társadalmi helyzetben, „szolgai“ munkákkal, szegénységben, szüzességben, hajléktalanságban (nyilvános életében: „madaraknak fészkeik vannak ... az Emberfiának pedig nincsen, hová fejét lehajtsa“ Mt. 8,20), étel-ital hiányában, ahogyan ő fáradt a lelkek után, virrasztóit imákban, vállalta és tűrte a gyanúsításokat, rágalmakat, hamis vádakat, cselvetéseket, vérrel verejtékes tusakodást, elfogatást, bilincseket, elítélést, ostorozást, töviskoronázást, kereszthordozást, szegezést, epét-ecetet, kínhalált, — és sok más részletet életében: hasonlóan akarták cselekedni a keresztények is.

A keresztény aszkézis elindulása: a krisztusi minta másolása. Mindenki érezte, hogy roppant arányú eszmény ez, emberi mértékeket messze fölülmúl. De Krisztus a szívet nézi — s a keresztények jószívvel akartak tenni annyit, amennyit éppen tehettek. Ki ebben, ki abban igyekezett megközelíteni a Mestert, örültek, ha rajtuk is beteljesedett a krisztusi sors, hiszen a keresztény Krisztus sorsára van hivatva.

2. A fő területek.

a) Szinte önkéntelenül megérezzük, hogy az első századok keresztényei az új aszkézis legfőbb gyakorlatát a Krisztus kereszthalálával leginkább azonosuló vér tanúságban látták. A vértanú volt a teljesértékű Krisztus-követő.

A vértanúságban a legerősebb ösztönnel: az életösztönnel, az ön- fenntartás ösztönével száll szembe a keresztény. Nem cselekvőleg, hiszen Istentől nem kapott jogot életének megszüntetésére. Odaadja életét az áldozat oltárán azzal, hogy hősiesen elviseli annak kivégzését.

41