Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - r a.: Az elsőáldozás új rendje Németországban

búcsúzkodást és egészen az akasztófára állítsam be magamat? Gyávaság vagy restség, ha nem ezt teszem és még remélek? Maradjak meg egyszerűen a rendelkezésre- állás szabadságában és készenlétében? Még nem ismerem ki igazán magam, és állandóan megvilágosításért és irányításért imádkozom. És hozzá Urbi elfogadott áldozata, ma éppen 7 hónapja? Hogy itt is, még mindig pereket kell folytatni a saját szívünkben! De becsületesen kell lefolytatni őket, a Szentlélek elnöklete alatt.

Ez a mássá-levés ennek a nevelésnek a célja, vagy éppen ez a belső fölemelkedés és segítség a csoda?

Gyakran ülök itt az Úr előtt és csak kérdően nézek rá ... “

„Pusztulás — lengő zászlóval"

Az Űr végül is felelt. Febr. 1-én, Szent Ignác vértanú napján P. Delpet elvitték a kivégzőhelyre; másnap, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, amely egyúttal elsőpéntekre esett, felakasztották. A börtönlelkész mondja: egész papi életében nem készített még elő ilyen embert a halálra. Igazi példaképe volt a lelkierőnek és türelemnek. „Egy félóra múlva többet tudok önnél!“ Ez a szinte pajkos búcsúzkodó mondat, az utolsó, amit P. Delpről tudunk, sejtetni engedi: végső óráiban ismét egészen önmagára talált. Nem szakadt rá „a teremtmény órája“, amelynek gyöngeségétől félt; minden keresés, tépelődés, szenvedés, válság, sötétség beletorkollott a végső, tiszta, immár odaátról-való harmóniába. „Megérni és levágatni, bekerülni a csűrbe." A jóbarátok odahaza közösen imádkozzák az Egyház imáit a haldoklóért, a Com- mendatio animae-t, P. Delp pedig bemegy Ura örömébe.

Sántha Máté

Forrás: A. D. Kämpfer, Beter, Zeugé. Herder 1962.

AZ EISÓÁIDOZAS ÚJ RENDJE NÉMETORSZÁGBAN

1969 tavaszán az elsőáldozás új formája Délnémetországban a papság és a hívek soraiban élénk vitára adott alkalmat. Hogyan engedhetjük a gyermekeket az eddiginél egy évvel korábban a szentáldozáshoz? Miért nem helyesli az egyház most egyszerre a fehérruhás, ünnepélyes elsőáldozás szép szokását? Mindent meg kell változtatni, ami eddig szép és szent volt?

1) Az elsóáldozás története

Ha a gyermekáidoztatás történetét végiglapozzuk, csodálkozva vesszük észre, hogy az „elsőáldozás" fogalma kezdetben ismeretlen volt. A kereszténység első évezredében a kisgyermekeket, csecsemőket a szülők minden alkalommal magukkal vitték a szentáldozáshoz: az öntudatlan csecsemő is kerüljön kapcsolatba Krisztussal. A keleti egyházban még ma is érvényben van a szokás, hogy a keresztség után megáldoztatják a csecsemőt. A kis- gyermekáldoztatás és általában a gyakori szentáldozás a 12.'század óta szűnt meg, ezért kellett a 4. lateráni zsinatnak 1215-ben az évi egyszeri szentáldo56