Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - Sántha Máté: P. Delph - Krisztus tanúja

volt Az embernek maga mögött kell hagynia magát, ha el akar jutni magához. Végbe kell vinni egyszer ezt a búcsút, hogy beszélhessünk az áldásáról".

Mindaz, amit az előző részben fejlődése során láttunk, most csakugyan végső kikristályosodásban, szinte csontváz-élességgel áll előttünk. A szabadság-bizalom kettősség: „Most az űristen teljes szabadságában függök. Még mindig tehet csodát. A megcsökkent bizalmon ne szenvedjen ez hajótörést". „Bizalom a szakítópróbáig": milyen jellemző a kifejezés materiális konkrétsága! — A vallomásos közvetlenség, — megrázó példája ennek a Miatyánk „Ne vigy minket a kísértésbe" kéréséről írt elmélkedése. Vagy csak így egyszerűen: „Ez a hét volt a legkeményebb és legnyomorultabb időszak július óta." És valami sajátos, egyszerre kesernyés és kedves humoros árnyalata: „Nincs semmi kifogásom, bár éppenséggel van kellemesebb várakozási idő is, mint az akasztófa hegyére fölvivő út közepén". „Ha még futja az időből: kérek egy bakancsszíjat, a jelzett még nem érkezett meg. Hogy szükségem van-e még rá, azt nem tudom, de ha igen, hálás lennék." — A barátokra való támaszkodás: „Kár, hogy most olyan nehéz az érintkezés. Jobban kérném imátokat, mint valaha. De hiszen itt vagytok és segítetek, ugy-e! Kérjék ezekben a napokban a rendtestvéreimet is nagyon sok imára." "További imát kérek, amíg még szuszogok. És még csak azután igazán." — És a gyöngéd szeretet a halál révén: „Ne szomorkodjat.ok. Isten olyan csodálatosan és érezhetően segít mindezidáig. Még egyáltalán nem vagyok megijedve". „Isten fizessen meg mindenért. Idáig még nem aggódom. Jó az Isten. Kérek imát. Odaátról válaszolni fogok. A viszontlátásra". „Hagyjuk ennyiben a dolgot. Nem szomorkodni. Imádkozzatok értem, én is segítek nektek, majd meglátjátok. Most egészen el kell hagynom magam. Köszönet minden szeretetért, jóságért és hűségért. Ne utánozzátok szeszélyeimet, tökéletlenségeimet, keménységemet és rosszaságomat."

Az élettől búcsiízó ember végső egyszerűsége és leszámoló alázata ez. Ennek az alázatnak nem csekély bizonysága az is, hogy a kegyelmi kérvények tekintetében teljesen barátai kívánságára hagyatkozik. Semmi reménye a sikerben, de: „saját döntésemben nem bízom többé. Eddig ha önöktől jött indítvány, az mindig helyesebb volt,mint az én véleményem".

Hogy azonban a kérlelhetetlen lelkiismeret, az önvizsgálat és önnevelés telhetetlen szigora utolsó percig mennyi belső kínt okozott neki, arra jellemző ez a följegyzés:

„Mit akar az Űr mindezzel? Nevelés-e az egész szabadságra és a teljes odaadásra? Az egész kelyhet akarta az utolsó csepoig, és ehhez tartoznak a várakozásnak és sajátos ádventnek ezek az órái? Vagv oediq a hit próbáiét?

Mit tegyek most, hogy ne legyek hűtlen? Reméljek-e tovább a kilátástalansáq ellenére? Hűtlenség, ha ebből engedek? Szakadjak el innen egészen, fejezzem be a

55