Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - Sántha Máté: P. Delph - Krisztus tanúja

tudja is. Ezt a négy dolgot hányták a szememre, ezekért ítéltek el".

Tiszta és nyugodt áldozati öntudat ez: „Fáradságot veszek magamnak, hogy mint termékeny mag hulljak a rögbe értetek mindnyájatokért (barátai) és ezért az országért és népért, amelynek szolgálni, segíteni akartam“. „Bármi jön is, legyen értetek és ezért a népért mint mag, áldás és áldozat ..." „Feláldoztak, nem meggyilkoltak“. „Mások egykor élhessenek majd jobban és boldogabban a mi halálunk miatt“.

Ezzel szemben emberileg egész természetességgel tör elő a végsőkig próbára tett életösztön, élnivágyás, a remény a végső percig, „ó, néha szeretné az ember megsarkantyúzni a világtörténelmet. Hiszen tudjuk, mi felé rohan. Miért nem 14 nappal előbb!“ „Nem tudom mit akarnak mondani — írja barátainak — a jan. 11-e légkörével. Hogy készek vagyunk a halálra, az csak a legkevesebb, amit elvárhatnak tőlünk. Valami extra kívánkozást, azt hiszem, senki sem érez ez után“. „Nem akarom a földiek és az élet olcsó lebecsülésével sem vigasztalni magamat. Becsületesen és egyenesen megmondom: szívesen élnék még tovább, szívesen, és még csak most igazán alkotnék tovább, s hirdetnék sok új szót és értéket, amit csak most fedeztem föl. Másképpen történt. Isten tartsa meg az erőmet, hogy hozzánőjek végzéséhez és megengedéséhez“.

De azért, hogy mennyire elkészülve találja az ítélet, fényesen igazolják az egyszerű, csöndes sorok, amelyekkel először jelentkezik az ítélet után: „Jó emberek, hát most mégis csak a másik útra térünk. Ahogy az Úristen akarja. Az ő szabadságába és jóságába legyen beleállítva, annak átadva minden".

Legsajátosabb vonása ennek a végső időnek valami szikrázó és abszolút magány. Most már nem a kötélen-járás a szimbólum, hanem a magas hegy, a magányos szikla. „Egy nagyon magas hegyen élek itt. Amit általában életnek neveznek, messze lenn van, elmosódott, zavaros feketeségben. Idefönn komoly párbeszédben találkozik az emberi és az isteni magány“. „A legvégső helyzetbe kerültem, amibe ember kerülhet. Annyit tesz ez, hogy minden emberi félelmetesen legvégső következményéig fejlődött. Segítsetek, hogy a lélegzetem ki ne fogyjon. A szabadság és a tágas tér nagy kegyelme kináltatott föl nekem. Csak el ne hibázzam, el ne hanyagoljam“. „Itt ülök a sziklámon és várok: Jön-e és mikor jön valaki letaszítani. Az idő angyalszárnyakat kapott itt fenn: hallani halk suhogásukat, tartózkodó tisztelettel e magaslat abszolút követelményei előtt,,. Pedig még itt is áll az ősi szó: „Nem jó az embernek egyedül lenni“. Át szeretne kiáltani a legközelebbi sziklára, amelyre a másik van kitéve. Emberszónak nincsen már csengése. Túl magasan ragadtak fel az űrbe. Mi Atyánk: Egyszerre át van hidalva a távolság. Tiszta világossággal áll előttünk az igazság, hogy az Istenhez és az Istenen át vezető út mindig is az emberhez vivő legközelebbi út

54