Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - Béky Gellért: Metanoeite

kus kisiklás a harmónia, a rend, a célszerűség, a fejlődés valós és biztos pályájáról. Semmiképpen se pozitív erő. Gátló, hátráltató, negatív jelenség. S mint ilyen, szöges ellentétben áll Istennel, Aki maga az Élet, Harmónia, Beteljesedés, a Szeretet.

Mi emberek legtöbb esetben mindössze a bűn személyes vonatkozásaira figyelünk. A legtöbb ember „bűnbánata" nem annyira a bűn elítélésében, valódi megbánásában, utálatában gyökerezik, mint inkább a bűnnel járó kellemetlen következményeken, a bűn rejtegetnivaló, káros hatásain alapszik. Nem annyira a bűnt magát bánjuk, ha bánkódunk miatta, hanem annak gyászos következményeit siratjuk. Istenre alig gondolunk . . .

A bűnt magát aligha vesszük tragikusan. Sőt szépítjük, kimagyarázzuk, megokoljuk. A világ nem gyakran javasolja is. Kereskedik a bűnnel: árúcikket lát benne. Kiállítási anyag; téma filmhez, regényhez.

Bezzeg a bűnössel szemben annál szigorúbb, annál kegyetlenebb tud lenni. Türelmetlen vele szemben, elítéli, kárhoztatja. Még ölni is kész, ha módja van rá.

4. Isten a bűnt a maga meztelenségében nézi és ítéli meg. Isten „haragja“, az „ítélet", a „kárhozat" mindmegannyi bibliai kép Istennek a bűnnel szemben tanúsított magatartásának érzékeltetésére.

Viszont ugyanaz az Isten a bűnössel szemben nagytűrésű, szeretetet sugárzó, irgalmas. Míg élünk, olyan mint a nap vagy mint az eső: nem tesz különbséget jó és rossz fiai között. Fény az Isten, mondja ismételten az írás. Nem Ö változik, mi változunk: a jók mint Fényt tapasztalják meg öt, éltető, fejlesztő, világító, vigasztaló, üdvözítő fényességet. A rosszaknak elemésztő láng, igazi tűz (Iz 10,17-18). Nem mintha kárhoztatás volna az isteni Fény lényege. Egyedül azért, mert a rossz, a bűn lényegénél fogva kizárólag csak ilyen módon tudja a Fényt felfogni.

A kárhozat a mi teremtményünk, nem Istené. Kész Isten csodája, valóságos kegyelem az, ha még élünk, ha Isten életünk végét bevárja, és nem mint láng, nem mint tűz, hanem mint üdvözítő, tisztító Fényesség lengi át ezt a gonosz és parázna nemzedéket.

Olyan az Isten, mint a kedvesen illatozó virág: annak is nyílik, aki piszkos kézzel letöri, ellopja, sárba tiporja. Az már igazán nem a virág hibája, ha a tolvaj kezében lassan elhervad, elszárad; vagy a rendőrség figyelmét a lopásra tereli . . .

5. A Szentirás a bűn lényegét éppen abban látja, hogy a teremtő, szerető, üdvözíteni akaró Istent nem értjük; nem hiszünk üdvözítő szeretetében, sőt ellene dolgozunk, semmibe vesszük, vagy közömbösek vagyunk vele szemben.

„Egyedül Te ellened vétkeztem", mondja a zsoltáros ((50,6). Akár a jót tesszük, akár bűnökben vagyunk, Isten gyermekeiként tesszük, amit teszünk. Tehát Istennek magának tartozunk tetteinkkel (Bölcs. 15,2).

42