Szolgálat 4. (1969)
Eszmék és események - Orbán Miklós: Kodolányi János halálára
git-tal és a Julianusz barát-tal is megtehetjük. Ha pedig ez a négy könyv nem lesz fordításokban az egész emberiség közös kincse, ez annak a páratlan, de sikerült kísérletnek a számlájára írandó, amellyel Kodolányi a katolikus középkorról írt négy regényének a nyelvezetét megalkotta és evvel a nyelvvel egy messzi kornak a hihető légkörét megteremtette. Nem nyelvtudós válogatta össze ennek a nyelvnek a szavait, hanem a magyar nyelv nagy művésze. A szakemberek nem egyszer hangoztatták, hogy az atmoszférateremtésnek ez a módszere vitatható. Azt azonban senki sem meri vitatni, hogy Kodolányi János művész volt és művészete szenvedő emberségéből virágzott ki. A pokollá vált családi életben növekvő gyerek naponta hányszor kénytelen hallani apja gúnyos megjegyzéseit; — egyik lábára nyomorék és ezt csak serdülő korában ismerik fel, addig a gyerektársadalomnak is amolyan kis kitaszítottja. De mennyire szépen ír önéletrajzában azokról a műtétet követő hetekről, amelyekben embertelen testi szenvedését a betegápoló apáca figyelme, tapintata igyekezett enyhíteni. Megemlékezik arról a ferences kórházlelkészről is, akinek ki tudta tárni a lelkét. Meg is áldozik. De nagyon fájdalmas kicsengésű az a mondata, amellyel a nagy élményt lezárja: „Ez volt az első és egyben utolsó szív szerint való áldozásom.“ Mert a családjával egyre jobban meghasonló fiú hiába keresett faluja értelmisége körében barátot és példaképet magának. Ahogyan családjától távolodott, evvel az értelmiséggel is egyre ellenségesebb viszonyba került. A sivatagból egy messzibb helység nagyműveltségű és a faluproblémát jól ismerő, humanizmusában is kimagasló református lelkészéhez menekült, ettől kapott könyveket, ennek mondta el, hogy mi mindentől iszonyodik és ennek az egyszerre tudós és imádságos tiszteletesnek a tanúságtétele mentette meg a már mindennel leszámolni akaró fiú istenhitét és kereszténységbe vetett bizalmát. A nagy diákra egyre szomorúbb napok jöttek, övéitől egyre jobban eltávolodott és a végleges szakítás után a fiatal iró a szeles budai utcának egy törött ablakú, fűtetlen szobájában felesége kiéhezett arcát és csecsemő kisfia kékre dermedt kezeit szemlélve, írta meg első alkotását. Joggal jegyzi meg a „Visszapillantó tükörében, hogy ennek a nyomornak a leírása még ponyvának is sok volna. A szerkesztőségeknél kilincselő író megismerhette a 20-as évek irónemzedékének minden szenvedését. A nyomor visszakény- szerítette szülőfalujába, hónapokon át apja házával szemben lakott egy ismerős által irgalomból adott kamrában, aztán felesége családjánál, ahol minden szónak mérges fullánkja volt. Sokszor viaskodott az öngyilkosság gondolatával, de hivatástudata erősebb volt mint a végleges leszámolásra taszító nyomor. Már középiskolás korában felfedezte az evangéliumot és a szentírás később is sűrű olvasmánya volt. Különben Móricz Zsigmonddal folytatott beszélgetésre visszaemlékezve nem jegyezhette volna meg: „Mindketten kálvinisták lévén járatosak voltunk a írásokban némileg.“ Ez a beszél-
