Szolgálat 4. (1969)

Tanulmányok - Rezek Román: Az Eucharisztia Teilhard szintézisében

ben mindnyájan egyesülünk, éspedig fizikailag, „biológiailag“, valóságosan. — A Világ egyetlen eseménye: a hivők fizikailag szerveződnek annak a Krisztusnak Testébe, aki Istené. Ez a lényegbevágó mű viszont természetes fejlődés szigorú pontosságával és összhangja szerint épül. — E kibontakozás kezdetén olyan transzcendens működésnek kellett lennie, amely — titokzatos, de fizikailag szabályozott körülmények szerint — Isten Személyét oltotta az emberi Kozmoszba; ennek a működésnek célja az volt, hogy „immanentizálja“, Világegyetemünkbe állítsa azt az Elvet, aki körül a kiválasztottaknak meg kell valósítaniok meghivottságukat. S az Ige testté lett. Ez volt a Megtestesülés. Isten gyökeres kapcsolatba lépett fajunkkal; s mert ezáltal az isteni hatolt természetünkbe, ezért új Élet is született, amely minden reményt túlszárnyalva növelte meg képességeinket és a „potentia obedientialis“-t kitágította. Ez a Kegyelem ... A Kegyelem az az egyetlen életnedv, amely ugyanabból a törzsből áramlik az ágakba. Az a vér a Kegyelem, amely egyetlen Szív dobogására kering az erekben. Olyan idegáram, amely egyetlen Fej tetszése szerint járja át a tagokat. S Krisztus ez a sugárzó Fő, hatalmas Szív s termékeny Szölőtő . . . Általa nemcsak családtagokká válunk, még nem is csak testvérekké. De azonosulunk ugyanazzal a fönséges Valósággal: Jézussal ... De Ö még ennél is többet tett: a szentségi egyesülés révén személyes és teljes kötelékkel, lelket a lélekhez, testet a testhez kapcsoló viszonnyal teljesíti be önmagában a hívek egyesülését, mert még lényük anyagába is beoltja a föltámadás csíráját s királyi hatalommal Így köti őket Misztikus Testébe. Krisztus is, akárcsak minden élet, megelőzi vágyainkat és erőfeszítésünket: először Megtestesülésével, aztán Eucharisztiájával önnönmagának szervez meg minket s ezt hatalommal teszi meg. De — akárcsak minden más élet is, — megkívánja jóakaratunkat és cselekvő közreműködésünket ... Ezt a lényegbevágó közreműködést akkor adjuk meg Neki, ha aktiv módon törekszünk hozzá hasonlóvá lenni, asszimilálódni, vagyis ha nagy szeretettel vetjük saját autonómiánkat az övé alá. Szelíden és alázatosan Hozzá asszimilálódni azzal a szenvedésben történő egyesüléssel is, amely folytatja és kiegészíti a Keresztét Szenvedését; de főleg a nagy Szeretettel, ezzel a csodálatos erénnyel, amely mindenegyes emberben Jézust látja és szereti s ezáltal lehetővé teszi, hogy egyetlen aktus „közvetlenségében" segítsük elő mindenkinek egyesülését az Egy Krisztusban ... S ha tevékenységünket a Kegyelem lelkesíti, akkor olyan hathatós és „teremtő“, mint az Élet, minden Organizmusnak Anyja: valódi Testet szervez meg, Krisztus Testét, aki mindegyikünkben be akar teljesedni . . . Igen, Krisztus misztikus Testét minden fogalmi enyhítés nélkül fizikai Valóságként kell felfognunk. Csakis Így kapják meg valódi értelmüket a Vallás nagy misztériumai és nagy erői, Jézus közvetítő szerepe, a Szentáldozás fontossága, a szeretet rendkívüli értéke. S a Megváltó Személye is csak ezzel a feltétellel őrzi meg teljes vonzóerejét szellemünkre, égető szükségességét sorsunk alakítására“.

Teilhard írásaiban lépten-nyomon ezzel a realizmussal — szinte túlságos realizmussal — találkozunk: „Az Egyház egész berendezése, dogmáival és szentségeivel együtt azt tanítja nekünk, hogy tisztelnünk kell az Anyagot s hogy nagy az értéke. Krisztus igazi testet akart magára venni s így is kellett tennie. Megszenteli az emberi testet, mert egészen sajátos módon érintkezik vele a szentáldozásban. Az emberi test számára fizikailag készít Feltámadást. Tehát a keresztény szemléletmódban megmarad az Anyagnak az a kozmikus szerepe, hogy ő az Egyesülésnek alsó, de lényeges alapja. S mivel az Anyag Krisztus Testévé asszimilálódott, ezért valami belőle arra van hivatva, hogy átkerüljön a mennyei Jeruzsálem alapkövej és falai közé“.

64