Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A negyedik szentség
szituációjában van, alkalmas arra, hogy a hit Istenhez emelkedő dinamizmusát követve megtalálja a maga keresztény ideálját. Cikkünk első részében ezt a transzcendáló dinamizmust követve beszéltünk a keresztény házasság ethoszáról, amely a házasságot is mint az egyén üdvösségének eszközét írta le. De felfogásunk még sokkal mélyebben különbözött Luther tételétől abban, hogy a házasság földi .misztériumát' az egyházban megvalósuló Krisztus titokzatos testével azonosította. Luthernél a krisztusi megváltó kegyelem nem inkarnálódhat földi valóságokba: az ember és az ember világa nem formálódhat a krisztusi kegyelem hordozójává. Mármost éppen azért, mert a házasság szentségében az egyház valósul meg a maga leszűkített formájában, a férfi és a nő közössége már itt a földön átalakulhat a Krisztus jelenlétét jelző kegyelmi közösséggé. A házasság emberi módon, és az emberi világ gyöngeségében már elővételezi azt az Országot, amelyet az emberi történelem beteljesedésében az Isten Fia véglegesen át fog adni mennyei Atyjának: „Mikor pedig minden (földi valóság) alája lesz rendelve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben“54. Alszeghy Zoltán A NEGYEDIK SZENTSÉG Az utolsó húsz esztendőben egyre gyakrabban hallunk arról, hogy új formákat keres az egyház a bűnbe esett keresztények megsegítésére. Nagyon sok lelkipásztor ingerült aggodalommal hallja ezeket a híreket. Megjelenik a szeme előtt a sok jó, amit a gyóntatás hosszú és áldozatos óráiban az isteni kegyelem általa művelt. Megemlékezik arról, hány hivő ébredt a hitből való élet értékének a tudatára éppen azáltal, hogy a gyónás felhívta a figyelmét arra a sötét valóságra, ami a bűn az ember életében. Hát ezt is meg kell most zavarni? Itt is új formákkal kell kísérletezni? A megújulás vágya nem is ott sarjad, ahol számos és jól előkészített gyónás vezeti vissza a bűnösöket a Megváltó kegyelméhez, hanem ahol a hívek, elpogányosodott környezetben, hitüket alig ismerve, nem értik már meg, mi az a jótétemény, amit a gyóntatószék felkínál nekik. Az ilyen környezetben még nevet is alig találunk a szentségre, amiben találkozhatnának az üdvözítő Krisztussal. Gyónásnak mondjuk? Akkor azt gondolják, hogy elég elmondani, miben tér el az életük a keresztény ideáltól, és a bűnbevallás valami általános amnesztiának a palástjával fedi be életük halálos sebeit. Bűnbánatnak nevezzük? Akkor meg azt gondolják, hogy búslakodniok kell csupán a múltjuk miatt. Fel kell ismernünk, hogy sokan vannak korunkban. *) 1 Kor 15,28 53
