Szolgálat 4. (1969)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A negyedik szentség

akik szokásosan gyónnak meghatározott időkben, de sem azzal nem vetettek számot, hogy a jó gyónáshoz szükséges a megtérés, sem annak nem ébredtek tudatára, hogy a feloldozás nagy kegyelme abban áll, hogy a megtérés vágyát, amit a gyóntatószékbe hoztak, a Szentlélek jelenléte igazi, mély, maradandó és átélt megtéréssé teszi. Még kevésbé tudatos az a tény, hogy az újjászületés, amit a szentség művel a bűnösben, nem csak az ő személyük magánügye, hanem az egyház életében való új részesedés, amit az egyház nem tétlenül vesz tudomásul, hanem isteni küldetése erejéből, az isteni kegyelemmel közreműködve művel bennük.

A negyedik szentség kiszolgáltatásának a nagy problémája az, hogyan lehetne elérni, hogy maga a szertartás kifejezze, tanítsa, mi a lényege a szentségi történésnek, mely lefolyik benne, miben áll a kegyelmi ajándék, amiben a szentség által részesülünk. Tudjuk, hogy maga a második vatikáni zsinat kívánta ennek a problémának a megoldását [Lásd „Sacrosanctum Concilium“, n. 72.]. De nemcsak a zsinat, hanem maga az élet is sürgeti a magoldást. Az egész világon mindenütt megfigyelik a gyónások számának a csökkenését, és pedig nemcsak ott, ahol a hitélet hanyatlóban van, hanem ott is, ahol élénk a hitélet: az ilyen tünet pedig mindig annak a jele, hogy valami nem megfelelő a jelenlegi lelkipásztori eljárásokban, és azért nem vonzza a híveket. Van más tünete is a lappangó krízisnek. Szerte a világon mindenfelé találkozunk kezdeményezésekkel, amik megkísérlik orvosolni a bajokat, és nem egyszer Belzebubbal űzik ki az ördögöt, mert még nagyobb válságot idéznek elő meg nem fontolt újításaikkal. Itt van hát az ideje, hogy mindannyian keressük az igazi, teológiai szempontból jól megalapozott ellenszerét a megfigyelt hiányoknak.

Ennek a felismerésnek az alapján, szerte az egyházban kezdték keresni a kezdeményezéseket, melyek jó eredményre vezettek a lelkipásztori gyakorlatban.

Az egyik legsikeresebb kezdeményezés abban állott, hogy újra nagyobb szerepet adtak a bűnbánat szentsége kiszolgáltatásában az igehirdetésnek: ami nem más, mint az Isten szavának tolmácsolása az emberi szóval. A kísérlet dogmatikus meggondolásokon alapult. A szentség és az igehirdetés merev elválasztása tévedés volt: a szentség nemcsak okozza a kegyelmet, hanem szertartásaival meg is világítja a szentség felvevőjét: megmutatja, hogy milyen kegyelmet és milyen úton nyerhet el; a szentbeszéd viszont nemcsak gondolatokkal világítja meg és indítja az értelmet és az akaratot, hanem kegyelmet is közöl. A kettőnek együtt kellene járnia. Ahogy a szentmisében nem helyes, ha hiányzik az isteni ige hirdetése, úgy a többi szentségben is jobb volna, ha mindig elhangzana legalább pár szó, amivel érthetőbbé és vonzóbbá válna a kegyelem, amit Krisztus a hívőre áraszt.

Ezt a dogmatikus meggondolást megerősíti az újabb egyháztörténeti ku54