Szolgálat 4. (1969)
Könyvszemle - Kovács Károly: Hellenizmus, Róma, zsidóság (Szabó F.)
KÖNYVSZEMLE Kovács Károly, Hellenizmus, Róma, Zsidóság, Az Újszövetség korának világa, Útitárs, Köln-Bécs, 1969, 502 lap. Igen jelentős újszövetségi kortörténet jelent meg Németországban a protestáns Kovács Károly tollából. A magyar teológus a kereszténység keletkezésének történeti hátterét mutatja be, egyrészt, hogy az újszövetségi hit előfeltételeit megvilágítsa, másrészt, hogy magát a kereszténységet is jobban megismertesse. A Szerző a lehető legtárgyilagosabban vázolja fel azt a történelmi, kulturális és vallási környezetet, amelyben Jézus evangéliuma felhangzott: megmutatja a megtestesülés vallásának „alaptalaját“, de ugyanakkor — ha nagyon röviden is — utal a Jézus által hozott evangélium újságára is. A kor- és szellemtörténet felvázolásánál a Szerző főleg azokat a tényeket és szempontokat emeli ki, amelyek a kereszténység keletkezése szempontjából fontosak és amelyek az újszövetségi szent könyvek alaposabb megértését elősegítik. Amikor Nagy Sándortól kezdve ismerteti a hellenizmus korát, majd pedig a római császárság első két századát, egészen röviden felvillantja azokat a történelmi vagy vallási vonatkozásokat, amelyek a Szentírás egy-egy fontosabb versét „szituálják“. Mielőtt a zsidóság tárgyalásába belekezdene (ez a könyv felét teszi ki), pár lapon összeveti a szinkretista vallásokat és az Újszövetséget. Kovács nagyon helyesen mutat rá arra, hogy Jézus nem mitikus lény, hanem konkrét történeti személy; nem a mítosz időtlenségében szétfolyó alak, mint a misztérium-kultuszok istenségei, hanem a történetiség minden ismertetőjelét magán viseli. „Jézus nem a természet életének, nem az örök változásnak és a változás egyformaságának, nem az elhalásnak és az éietújulásnak, nem a vegetációnak a szimbóluma, hanem olyan történeti ember, aki az ókor pontosan körülhatárolható idejében élt, éspedig mint a palesztinai zsidó nép egyik tagja. Az ajkán megszólaló evangélium is a konkrét történeti szituációban szólal meg és arra van vonatkozzással. Az Újszövetség Jézusra vonatkozó üzenete pedig azt mondja, hogy Isten egyszeri, történeti cselekedettel nyilatkoztatta ki magát Jézus Krisztus által, éspedig az ő halálában és feltámadásában. Egyik sem mitikus esemény, hanem történet, pontosabban Isten eszkatologikus cselekedete. Ez különösen is vonatkozik Jézus feltámadására, amely az újszövetségi üzenet központja. A feltámadás nem az első tanítványok lelki életében végbement változás, amely a Golgotán keresztrefeszített Mestert élőnek hirdeti, hanem eszkatologikus és mégis történeti isteni cselekedet, melynek közvetlen bizonysága az üres sír“ (241-242. lap). Ma, amikor egyes katolikus teológusok is a szélsőséges „mítosztalanítás“ kísértésének engednek, örömmel olvassuk egy protestáns teológus tollából ezt a tárgyilagos következtetést. Kovács — helyesen — megengedi azt, hogy az Újszövetség és az ókori keresztény irodalom átvett bizonyos elemeket, kifejezési formákat a szinkretizmusból és gnózisból; de mindjárt rámutat arra, hogy az azonos kifejezések, szavak mögött sokszor gyökeresen más élettartalom húzódik meg. Az újszövetségi hitet nem lehet „levezetni“ a szinkretista vallásokból: eredete transzcendens. Hasonló következtetésre jut a szerző a zsidóság tanulmányozása után. Az általános áttekintés után egy-egy fejezetet szentel a palesztinai zsidóságnak, a Jézus korabeli zsidóságnak, a zsidó diaszpórának, majd külön tárgyalja a zsidó vallás jellegzetességeit és egy utolsó szintetikus fejezetben megmutatja a folytonosságot és a szakadást a zsidóság és az újszövetségi választott nép között. Tény az, hogy a kereszténység a zsidó „alaptalajban" gyökerezik. Mégis a Jézus által hozott evangé101
