Szolgálat 3. (1969)

Teremtés és fejlődés - Fejlődés

ségnek egyetlen emberpártól való leszármazását tanítja), a poli- genizmus azt feltételezi, hogy a mai emberiség sok ősszülőre vezethető vissza. A „mai emberiség“ a „homo sapiens“ törzsét jelenti. Nincs tehát szó a hominizáció egyéb fokairól: a neandervölgyi emberről, a pithecanthropusról vagy az australopithecus- ról. Ez annyit jelent: a monogenizmus nem zárja ki szükségképpen az u. n. „szukcesszív poligenizmus“-t. A tanítóhivatal intése egyedül a „homo sapiens“ poligenetikus leszármazására vonatkozik. A mai antropologiai kutatások azonban egyöntetűen a sapiens-törzs poligenetikus leszármazásának irányába mutatnak. Bizonyos, hogy ezt nem egyszerűen azért teszik, hogy az Egyháznak ellentmondjanak, hanem komoly kutatási eredmények alapján. Ezzel szemben az antropológia kitart az embernek u. n. „mo- nofiletikus“ származása mellett, vagyis feltételezi, hogy a hominizáció egy genetikus értelemben vett homogén állatfajon belül történt (ez azt jelenti, hogy az emberiség nem származik fajilag egymástól különböző elődöktől). Röviden összefoglalva: minden jel arra mutat, hogy az embertan az emberiség faji egysége mellett foglal állást, hajlamos azonban arra, hogy a hominizáció kezdetét nem pontszerűen, hanem mint olyan eredményt tekintse, amely „számos egyeden keresztül“ jött létre.

Miért óvott azonban az egyház a poligenezistől? Mert (annakidején) a „poligenetikus perspektívában“ az üdvtörténet egységét és mindenekelőtt az eredeti bűnnel kapcsolatos tanítást látta veszélyeztetve. Itt azonban a következőt kell megfontolnunk: a „Humánt generis“ enciklika nem állítja, hogy a poligenezis összeegyeztethetetlen az eredeti bűn katolikus értelemben vett tanával, csupán annak lehetőségét vitatja, hogy a kettőt összeegyeztethessük: „az ember nem látja be, hogyan“. (Ez egyike a tanítóhivatal legragyogóbb, de egyben legsemmitmondóbb kijelentéseinek.) A szöveg nem állítja sem azt, hogy később egy ilyen belátás lehetséges lesz-e, de azt sem, hogy ez minden időkre ki van zárva.

Ha már most ideiglenes mérleget akarunk készíteni, megállapíthatjuk, hogy — egészében véve — az Egyház említett állásfoglalása a fejlődés kérdésében igen pozitív és békés atmoszférát teremtett a teológusok és természettudósok között. Ha pedig ez így van, kérdeznünk kell, hogyan lehetséges, hogy az Egyház ennyi ideig harcolt a fejlődés gondolata ellen. Válaszunk az, hogy a katolikus Egyház mint olyan, „hivatalosan“ sohasem harcolt a fejlődéselmélet ellen (egyetlen okmány — a kölni tartományi zsinat egyik, 1860-ban kelt „magyarázatáénak — kivételével, amelyet azonban ma senki sem vesz tekintetbe). Nemcsak XII. Pius óta, hanem mindig is szabad volt a katolikusoknak a fejlődéstant elfogadniuk. Egyes nagy egyházatyák (pl. Ireneusz, Nisszai Szt.

74