Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - A remény jövője

A REMÉNY JÖVŐJE

Ebben az elmélkedésben döntő lépést szeretnénk tenni reményünk titkába, miközben imádságos lelkülettel elgondolkodunk a mennyországon. Bevezetésképpen legyen szabad néhány — szükségképpen elvont szavakkal megfogalmazott — előkészítő gondolatot adnunk, hogy elmélkedésünk további részében a mennyország tiszta szépségét annál jobban élvezhessük.

Az emberi lét lényeges dimenziójában van valamiféle titokzatos, „felfelé húzó erő“: ez a lélek „magasztossága“, a szellemnek „ívelése“, a magára még várató nagyság felé, vagyis az, amit a régiek ezzel a kifejezéssel illettek: „extensio animi ad magna“, és amely érzésnek itt — kísérletképpen — az „ős-remény“ nevet adjuk. Az ember öntudata a jövőre van felépítve. A jelen pillanatban még sötétben van. Az, amit „éppen most“ éltünk meg, gyakran a legkevésbé „élményszerű“. A világítótorony aljában nincs fény. Az azonban, amire még várunk, a jövő, elég messze van ahhoz, hogy tudatunk fénye megvilágítsa. Az emberi „élet“ tehát mindig valami másnak „előíze“. A várakozás sohasem alszik el bennünk. Az ember mindig újabb kívánságokról álmodik. Ez az állandóan előbbre való tapogatózás abba, ami „még nincs itt“, az ember lényegéhez tartozik. Az emberben valóban elpusztíthatatlan ösztön dolgozik a „jó vég“ irányába. S ez az ösztön nem korlátozódik csupán a könnyen hívő tömegre. A „szebb jövő reménye“ elpusztít- hatatlanul benne gyökerezik az embernek a boldogságra való törekvésében. Kétségtelenül motorja az igazi emberi gondolkodásnak, alkotásnak, álmodozásnak és kívánságnak. így az „ember születése“ még mindig folyik, egészen a haláláig.

Az emberi egzisztenciának ez az „ősreménye“ a keresztény létértelmezésben mint a mennyország vár ás a kap konkrét kifejezést. Az embert mindenkor vonzotta az ismeretlen, mint olyasmi, ami szebb és meghódításra méltó. Amit az ember a benne lakozó ősremény sokrétű visszatükrözéseként elér és megsejt, az a „haza“, a „beteljesült pillanat“. Abelárd, ez\a nyugtalan skolasztikus, azt mondta: „A cél az a közösség, amelyben a vágy már nem előzi meg a kívánt dolgot, és ahol a beteljesülés nem kisebb a vágynál“. Ha igaz az, hogy az embert jövője ösztönzi arra, hogy igazi emberré váljék; ha igaz az, hogy az ember eddig még „fel nem fedezett" lényege túlszárnyalja a múltat és a jelent: akkor a keresztény gondolat az abszolút jövőről, a mennyországról, az emberi életnek egyik leghatalmasabb rúgóját fedi fel. Mennyország nélkül a föld nem volna elviselhető. A reménynek és a követelményeknek

53