Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - A remény jövője

mindig nagyobbnak kell lenniök a lehetőségeknél, ha a valóságot arra akarjuk kényszeríteni, hogy kihasználjon minden lehetőséget, amely bennefoglaltatik és felfedjen minden forrást, amely még el van rejtve. Ezért mindmáig a kereszténység volt az, amely az emberi vágyat, az „álmodozó ember“-t a legkomolyabban vette. A „felülmúlhatatlan"-t, amely a végső beteljesülésben vár ránk, a legnagyszerűbben a keresztény létértelmezésnek az az alapelve fogalmazza meg, amelyet Szent Pálnál olvasunk: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.“ Már ebből a szempontból is a kereszténység az a vallás, amely legjobban megfelel az ember belső struktúrájának. A keresztények ezért érzik magukat szolidárisnak minden reménnyel, még akkor is, ha csupán földi reményről van szó. Aki a reménység nyelvét beszéli, az testvérünk. Talán ön- tudatlanul, mégis magában hordoz egy „teljesen egészséges" világ — vagyis a mennyország — utáni vágyat. A mennyország gondolata nem más, mint a gyökeres remény magatartása, amely éppen ezért központi jelentőségű. A mennyország értelmi központja mindannak, ami az emberiség vágyaiban él.

Ezért kell csodálkoznunk azon, hogy olyan kevés keresztény engedi magát tudatosan megragadni a mennyország gondolatától. Nem nyugtalanító jel-e, ha meg kell állapítanunk, hogy a papok jelentős része már nem prédikál a mennyországról? Honnan ez a különös közöny vagy képtelenség? Bizonyos, hogy nem könnyű az örök életről szóló üzenetet „objektív“ módon hirdetni. Ha a mennyországról beszélünk, akkor — mint már jeleztük — az emberi élet legmélyebb titkát érintjük; olyan titkot; amely azonban már most benne van minden tettünkben és vágyunkban. A szavak sohasem fognak megfelelni a remény belső lényegének, transzcendentális céljának. Még a kinyilatkoztatás sem, amely ugyan világosan beszél az örök boldogság tényéről, de elhallgatja a beteljesülés módját és jellegét. Ki is tudná itt a földön leírni azt, amit a halállal történő találkozásban Isten mint kegyelmet, barátságot és szere tetet ad majd nekünk? A mennyországról nem tudunk megfelelő módon beszélni, de iránta érzett vágyunkról igen. Azt is tudjuk, hogy Isten — vágyakozásunknak tárgya — szent. A „reménykedők Istene“ olyan Isten, aki gondos és aggódó vendéglátó gazdaként jellemezte önmagát, aki csak vendégei megérkezésére vár. A várakozó Isten — az emberi szív vágyálma! Nem elég ez arra, hogy a mennyország egzisztenciális teológiáját emberi módon és élettől duzzadóan fejtsük ki, s mégis úgy, hogy benne fellelhető legyen a szent félelem az abszolútum előtt?

Hogy azonban a mennyországról ilyen élettől és élménytől duzzadó módon igazságokat mondhassunk ki, előbb néhány olyan tévedést kell kiküszöbölnünk, amely akadályoz bennünket abban, hogy Isten ragyogó

54