Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - Reménységben szenvedni

tói, hogy elkábítsuk őt sekélyes érveinkkel, úgy, hogy nem élheti meg többé elveszettségének érzését. Ez odavezetne, hogy senki sem tapasztalhatná meg többé Isten „más-ságát“ és így már senki sem kaphatná meg Istent totális ajándékként. A szenvedésnek ehhez az elviselhetet- lenségéhez minden egzisztenciának el kell jutnia, amely részesévé akar lenni az „Egészen-más“-nak. Csak itt nyílik meg a világ, csak itt jön létre az a határtalan átváltozás, amelyben új világ születik, nem emberi erőből, hanem a kereszt tehetetlenségéből, amely aztán magához vonzza Isten erejét.

S innen ismét ajtó nyílik a halál benső megértéséhez. Földi életünk során még távol vagyunk az Igazitól, mindig elmegyünk Isten mellett. Emberek, dolgok, események, vágyaink és álmaink uralkodnak rajtunk. Mindez kitölti a bennünk található „belső“ és „külső“ teret, teljesen hatalmába keríti az embert. A dolgok sokasága szinte kiszorítja belőlünk Istent. Ha az ember be akar lépni a mennyországba, minden remény végső ígéretébe, akkor egyszer — a halálban — meg kell lennie annak a lehetőségnek, hogy teljesen elveszettnek higgye magát, és hogy ebben az elveszettségben ragyogó fényességgel megtapasztalja az Istent. Az ember mindeddig újra és újra „mással“ téveszthette össze az Istent: kívánságaival, életérzésével, a szép és jó felett érzett ösztönös örömével. De ott, ahol már semmi sem maradt meg az emberből, ott áll Isten a maga tiszta valóságával. Az ember valóban Istenbe hal bele. Ehhez azonban mindent el kell tőle venni, amin valóságának összes idegszálával csüng. Csecsebecséit, vagyonát, erejét, álmait, mindent, amit földi életében felépített és elért. Az ember a halál megtapasztalása által megszabadul mindattól, ami eddig akadályozta abban, hogy Isten arcába nézhessen. A halálban az ember teljesen ki lesz szolgáltatva Istennek. Krisztusnak is magára kellett vennie a halálküzdelmet, az elhagyatottságot és a halált, hogy minden ember, aki az önlevetkőzés- nek ezt az útját járja, a halálban ragyogó tisztasággal találkozhassék Vele, hogy minden ember — legalább a halálban — egzisztenciájának minden idegszálával megtapasztalhassa őt és véglegesen állást foglalhasson vele kapcsolatban. A halálban nyílik meg az abszolút remény.

A szenvedéssel kapcsolatos kérdést tehát nem válaszoltuk meg. Emberileg nem is adhatunk rá választ. Csak néhány utalást adtunk arra, hogyan is boldogulhat a hitét becsületesen élő keresztény a szenvedéssel, hogyan tudja azt reménységgé átalakítani: együttszenvedéssel, odaadással és önmagáról való megfeledkezéssel. Ebben a magatartásban jön létre az a különös „valami“, ami lehetővé teszi, hogy az emberiség történetében nemzedékről-nemzedékre hömpölygő szenvedés hullámai az örökkévalóság partjai felé sodorjanak bennünket!

52