Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - A remény próbaköve

Az ember reménysége, belső vágyakozása és törekvése mindig a „parttalan“ felé tart. Folytonosan valamiféle hatalmas, lényegévé vált „szerénytelenség“ mozgatja. Minél határozottabban remélünk, annál inkább vagyunk emberek. Ennek ellenére azt is figyelembe kell vennünk, amit Paschasius Radbert oly találó módon így mond: „A remény hegycsúcsait szent félelem őrzi“. Az ószövetség mindezt — egyszerűen és mégis magasztosan — így fejezi ki: „Az ürban remélnek, akik öt félik.“ Az ember reménye tehát félelembe torkollik. A félelem és a bizonytalanság arra figyelmeztetik, hogy az emberi egzisztencia, bár az elgondolható Legnagyobbra, sőt a minden gondolatot Meghaladóra irányul és őrá van beállítva, mégis állandó veszélyben van. Bár mindig a remény irányába haladunk, mégis könnyen elveszíthetjük. Veszélyt jelent számunkra hétköznapi szürkeségünk. Álmaink bizonytalanok. Képtelenek vagyunk arra, hogy beletekintsünk abba, ami nyitott, hogy megérezzük a tulajdonképpenit és mindezt mellékgondolat nélkül magunkba is fogadjuk.

Hol sűrűsödik össze az emberben a remény elleni kísértés? Hol jön létre létünknek az az elborulása, amely már nem képes Krisztus létét befogadni, amely már nem nyújt otthont Istennek? És — másrészt — milyen önlegyőzés árán jut el a keresztény ember az ígéret teljességére? Kettős kérdésünkkel kapcsolatban a teológiailag legjelentősebb szöveg Krisztus megkísérlésének története. Az a kérdés, hogy ez az evangéliumi szakasz valódi történeti eseményt ír-e le, vagy inkább Krisztus érzületének az őskeresztény közösség által megkísérelt magyarázatáról van-e szó (vagy esetleg mind a kettő együtt: esemény is, magyarázat is), nem válaszolható meg egyértelműen. De még abban az esetben is, ha ezt a történetet az őskereszténység „tiszta teológiai magyarázaté“-nak kell is tekintenünk, akkor is világos: Krisztust barátai olyannak tapasztalták meg, mint aki emberségünket a végső szükségből mentette ki. Ezt a „végső szükséget“ fejezi ki a bibliai „pusztaság“. „A pusztába vonulni“ annyit jelent: önmagát kitenni a félelmetes veszélyének, megélni a veszélyt; a rosszat saját otthonában — a démonok hazájában — megtámadni. De milyen is lényegében a reménytelenségnek ez az otthona? Krisztus hármas pusztai megkísértésének történetében három olyan pontot találunk, amely alkalmas arra, hogy az emberi remény elleni kísértés lényegét felvázoljuk.

Siker. Krisztus „a lélek ösztönzésére“ elhagyja az emberközelség biztonságát. Elmenekül az emberi sokadalomból. S most erőinek végére jutott. Negyven napot és negyven éjjelt böjtöl: Krisztus elmegy az emberileg kibírható határáig. Ekkor elemi éhség tör fel belőle. Talán nem is annyira ételre, mint inkább emberi közelségre éhezik. S ekkor ren- kívül finomságú kisértés lepi meg. Mi lenne, ha a köveket kenyérré változtatná? A kisértés ezt szeretné: Krisztus fecsérelje el azt az erőt,

41