Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - A remény próbaköve

amely őt benső, az emberiség lényegére alapított lénnyé, az „élet vezérévé" avatta. A veszély nagy. Nemcsak a keresztény egzisztencia, hanem az emberiét maradéktalan becsületessége forog itt kockán.

Krisztus istenemberi egzisztenciájának összegyűjtött erejével vállalja a merész feladatot: benső ember akar lenni; belülről kifelé élni, kettős szerep és színészkedés nélkül; az elnyomottak és megtaposottak oldalán állni; az emberség nyomorúságát és erőtlenségét kibírni. S itt egy elképzelhetetlen fontosságú döntés jött létre: Krisztus semmissé nyilvánította a siker látszatvalóságát, és ugyanakkor a vágyat és reményt, a szeretetet és a barátságot, a halkszavü szerénységet tette meg a keresztény egzisztencia végső mércéjének. Itt egy ember végre meg merte tenni azt, hogy nem azzal azonosította önmagát, amit más előtt „el kell játszania". Egészen „reménynek és érzésnek" lenni, az életnek és a megélésnek belső valóságából élni, mindazzal, amit ez a magatartás a mi világunkban mint együttérzés, egyedüllét, kétség, megfélemlítés a barát számára jelent, egészen a végső kétségbeesésig; ez volt Krisztus döntése: r

A szíveket akarta átváltoztatni egyszerű jósággá, s nem köveket kenyérré. Ezzel azt mondta nekünk: több vagy annál, mint amit életedben elértél vagy megvalósítottál; több a sikernél. Aki mindezt már nem tudja kimondani szívének fogékonyságában, az már elbukott a reménység elleni kísértésben, bár lehet, hogy a „regisztrálható bűnök" elleni harcban nagyon is sok sikert aratott.

Hatalomvágy. Krisztus második megkísértésének története még mélyebben vezet be bennünket a reménységet fenyegető veszélybe. Krisztus lelkét szédítő érzés fogja el. Lélekben ott áll a templom ormán, látja az alatta tátongó mélységet és szakadékot, látja az emberek nyüzsgését. „Vesd le magad, nem történhetik semmi bajod!" Vagyis: a Messiás legyen rendkívüli. Felülről szálljon le, váratlan, meglepő benyomást okozzon. A kísértő azt akarta elérni, hogy az emberi lét legnagyobb eseménye — Isten emberrélevése — az alant nyüzsgő és királyról álmodó népnek hatalmi tényezőként nyilvánuljon meg, és így bensőleg megromoljon, külsőleg pedig félreértést szüljön. Megváltás mint önmegdicsőülés. Itt tehát ismét az emberi mivolt lényege forog kockán.

Krisztus nem akarta a feltűnést. Nem akart angyalok kezén hordoz- tatni; nem akarta, hogy lába kőbe ne ütődjék. Magára vette azt a hiábavalóságot, amelyet minden mély emberi viszonyban — a szeretetben, barátságban és együttlétben — meg kell egyszer élni: rálépett a kereszt útjára egészen az Istentől való elhagyatottságig. Gyenge akart lenni. Alázatosságának gyengesége azonban nem görcsös erőfeszítésből vagy a lét tagadásából fakad, hanem az élet igenléséből. Mindenkinek osztatlanul akarja magát odaajándékozni. Még azoknak is, akik — mint

42