Szolgálat 2. (1969)
Könyvszemle - Szabó Ferenc: Az ember és világa (Viola K.)
mán bont ki és mélyít el. Tehát nem a zsinati dokumentum szoros értelemben vett magyarázatáról van szó, hanem a szerző az elmúlt harminc-negyven év filozófiai és teológiai munkáját felhasználva, igyekszik bemutatni a zsinati tanítás „szellemtörténeti hátterét“. (7. o.) Ezzel egy keresztény antropológia körvonalait akarja megadni. 'Mint előző magyarnyelvű könyvében (Mai írók és gondolkodók, Louvain, 1965, 231 o.), jelenlegi teológiai eszmélődéseiben is nagy szerepe van a mai irodalomnak, főként a vezető francia íróknak. A teológia és a vele kapcsolatos filozófiai problematikának az elmélyítésére is elsősorban a francianyelvű irodalom adja meg a szerző tápanyagát. Nála az irodalom és a filozófia szerves egybeolvadása és egysége is erős francia hatásra vall. Különben a könyv nagy értéke éppen abban áll, hogy Szabó Ferenc a modern teológia által fölvetett problémák szellemtörténeti hátterét, azoknak mélyrenyúló bölcseleti gyökereit is igyekszik föltárni. Ezzel kapcsolatban külön is ki kell emelni a könyvnek azokat a fejezeteit („A véges ember nyitott a Végtelenre“ — a modern ateizmus kifejtése után —), amelyekben Blondel, Maréchal és Marcel filozófiáját bemutatva igyekszik az ember és az Isten viszonyát s ezzel az Isten létének alapvető kérdését — a személyes, de metafizikai mélységekbe vezető tapasztalatra visszavezetni. Itt adja meg a választ a modern ateizmusra, és ugyanakkor itt is veti meg a keresztény antropológia filozófiai alapjait. A keresztény antropológia időszerűségéhez nem fér semmi kétség. A reneszánsz már az embert és az emberi értékeket helyezte előtérbe. Ebből a humanisztikus mozgalomból alakul ki lassan az a radikális ellentét, amely végülis az embert az Istennel szembeállítja. A Nyugat humanizmusa egyenlő lett az ateizmussal. Hamis dilemmára támaszkodva a mai ateista humanizmus azt tartja, hogy meg kell tagadnia az Istent annak, aki az embert föl akarja emelni és sorsát jobbra fordítani. A szerző mint korunk sajátos jelenségét mutatja be az abszolút istentagadást. Nem akarjuk most itt részletesen megvitatni, mennyiben lehetséges logikailag az abszolút istentagadás. Egy tényre azonban föl kell hívni a figyelmet: mint szellemi aktus, a tagadás is magán viseli a személy, a környezet és a kor bélyegét. Ez áll minden istentagadásról is. Sem Nietzsche, sem Sartre nem képez kivételt e törvény alól. Nem hiába jegyezte meg a maga is hitetlen Merleau-Ponty: Sartre ateizmusa inkább egy lelkiállapot, mint értelmi meggyőződés, amely megmagyarázható Sartre neveléséből és miliőjéből. Sartre egyébként maga is bevallja: „A hitetlenségre nem a dogmák konfliktusa, hanem nagyszüleim közömbössége vezetett.“ Az abszolút ateizmus ennek az önvallomásnak a fényében inkább mint utópia jelenik meg, semmint egy mindentől független, abszolút érvényű állítás. Hogy az istentagadás napjainkban inkább humanisztikus jelleget öltött, abban nem kis része van bizonyos apologétikai irányzatoknak, amelyek az Isten létét Kant mintájára erkölcsi vagy társadalmi posztulátumokból vagy szükségszerűségből vezették le, megfeledkezve az istenprobléma végső alapjáról, amely nem függvénye se a változó társadalmi formáknak, se az egyén erkölcsi tevékenységének. Míg a könyv első része a mai ateizmusokkal foglalkozik, a második igyekszik pozitive is kimutatni, mennyire helytelen az a fölfogás, amely szerint az ember csak akkor lehet ember, ha az Istent elveti. Megalapozza az ember személyi méltóságát, majd az utóbbi idők inkarnacionista teológiáját követve bemutatja az ember helyét a világban, amelyet Isten az emberért teremtett. Az ember nem elszigetelt lény: anyagi és szellemi struktúrája arra készteti, hogy megnyíljon embertársai és a világ felé. Tehát a keresztény helyes magatartása csak az lehet, hogy önmagát megszentelve, megszenteli embertársát, sőt a világot is (Consecratio mundi). Az ember és világa harmonikus egységbe fonódva dicsőítik a Teremtőt. Szabó Ferenc könyve remek példa arra, hogyan lehet és hogyan kell a mai művelt emberrel párbeszédet folytatnunk. Erre csak egy út van: elsajátítani a mai ember kultúráját és mélyen behatolni eszmevilágába. Viola Kálmán 92
