Szolgálat 2. (1969)

Könyvszemle - K. Rahner: Igehirdetés és mitosztalanítás {-ó-c)

nem jelenti azt, hogy vitatott és vitatható exegétikai vagy teológiai tételeket feszeget a szószéken. Ezt el kell kerülnie! De neki ismernie kell ezeket a problémákat is, és amikor felkészül a prédikációra, esetleg számol ezekkel a nehézségekkel is. A papnak elengedhetetlenül szükséges, hogy állandóan lépést tartson a szent tudományok haladásával. A ma 45 éves pap pl. nem hirdetheti azt, amit 20 évvel ezelőtt tanult a szemináriumban, hiszen az utóbbi 20 év alatt igen nagy lépéseket tett előre az exegézis és a teológia. 2) Az igehirdetőnek a „világ fülével“ kell önmagát hallgatnia. Vagyis a pap kérdezze meg mindig magától: hogyan értik szavaimat híveim? Amikor pl. azt mondom: .Krisztus felment a mennybe“, vagy a .belénköntött megszentelő kegyelem‘-ről szólok, miképpen fogják fel tanításomat az egyszerűbb, teológiában járatlan emberek? (Természetesen, a helyzet változik még aszerint is, hogy gyermekeknek vagy felnőtteknek, világiaknak vagy papoknak stb. szólok . . .). 3) Hűségesen kell értelmeznünk („lefordítanunk“) az evangéliumi üzenetet. A csonkítás, hamisítás vagy eretnekség veszélye mindig fönnáll, amikor újrafogalmazzuk hitünket. A radikális .mítosztalanítás“ kiüresítheti hitünk lényeges tartalmát, meghamisíthatja az evangéliumot. Mindig figyelnünk kell az egyházi tanítótekintély iránymutatására. 4) Az igehirdetés bizonyos esetekben egyszerű fordítás, máskor pedig értelmezés, ügyes pedagógiai érzékre van szükség, hogy valóban azt mondjuk, amit a hitigazság mondani akar. Pl. amikor megmagyarázzuk, mit is jelent a pokol „tüze“, amely nyilván nem egy oxidációs folyamat . . . Jóllehet a régi, hagyományos megfogalmazásokat tisztelettel említjük (hiszen egy adott kor nyelvén az igazságot közvetítették), megmagyarázzuk, hogy egy kép, egy hasonlat, egy irodalmi műfaj jelentése többrétű, mély; hogy különböző korok mentalitásához, „világhoz“ kell alkalmazni a képszerű beszédet. 5) Miért nem kell feszegetni teológiai problémákat a szózéken? Nem azért, mintha a hallgatóságot ostobának tartanánk, vagy mintha a híveknek meg lenne tiltva a teológiai kérdések megvitatása, hanem egyszerűen azért, mert a szentbeszéd nem teológiai konferencia-beszéd. Mindent a maga helyén. A prédikáció az evangéliumi jóhírt közvetíti, a homilia az evangéliumot aktualizálja. (Ismételjük; a papnak ismernie kell a teológiát, hogy ezt a feladatát is jól elvégezhesse!)

II. Különleges szabályok: 1) Az üdvtörténet eseményeit nem szabad leredukálni elvont fogalmi tartalomra, még ha a fogalmaknak egzisztenciális értékük lenne is. Az egyszer megtörtént evangéliumi események ugyanis olyan tények, amelyek pontosan e s e m é n y - mivoltukban jelentik a mi üdvösségünket. (Rahner ezt a túlzó mítoszfosztók ellen hangoztatja.) Az igehirdetőnek itt és most az üdvtörténeti eseményt kell hirdetnie; lényegében azt, hogy Krisztus meghalt bűneinkért és feltámadt a mi megigazulásunkra. 2) El kell kerülnünk a „betűhöz“ való merev ragaszkodást. Ne tekintsük úgy az evangéliumokat, mintha Jézus történetének „filmjei“ lennének, mintha csak valamiféle magnetofon „szószerint“ rögzítette volna a Mester tanítását. Tudjuk,

90