Szolgálat 2. (1969)
Tanulmányok - Huba Mária: Keresztelő szent János fellépése
KERESZTELŐ SZENT JÁNOS FELLÉPÉSE (Lk 3,1-16) „Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében történt. . . . Annás és Kaifás voltak a főpapok.“ (Lk 3,1-2) Látszik, hogy az evangélista pontosan meg akarja határozni az időt, amikor Keresztelő Szt. János — és nemsokára Jézus maga is — föllépett. Nem úgy, mint a legendában: „Történt egyszer..“ Ma az exegéták hangsúlyozzák, hogy az evangélistáknak nem céljuk mai értelemben vett történelmet írni, sem Jézus életrajzát adni, hanem hirdetni akarják az üdvösség örömhírét (Kerygma). Ez kétségtelenül igaz, de félreértené a dolgot az, aki úgy fogná fel, mintha az evangéliumok nélkülöznék a történelmi alapot és egyszerűen Jézus tanítására redukálnák a mondanivalójukat. Az ember az időben, tehát a történelemben él és amikor az Isten emberré lett, a történelembe lépett be. A megváltás nem „valamikor régen", történelmileg ellenőrizhetetlen időkben ment végbe, hanem ezelőtt mintegy 2000 évvel, tehát az emberiségnek legalább is többszázezer éves korához képest nem is olyan régen, nagyon is történelmi időben. „Akkor elhangzott az Úr szava Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.“ (3,2) Ha az Isten valakit kiválasztott prófétájául, akkor ezt a Szentírás mindig igy jelzi: „Az Úr szava elhangzott . . .“ (pl. Oz 1,1, Jer 1,4, Ez 1,3 stb.) Isten küldöttei voltak, az üdvösség útjának hirdetői, és küldetésük igazolására rendesen elmondták, hogyan hívta meg őket az Úr tisztségükre. János úgyszólván az Ó- és Újszövetség határmesgyéjén áll: még egészen az Ószövetségben gyökerezik, prófétai küldetése hasonló az ószövetségi prófétákéhoz, elő kell készítenie a népet a Megváltó eljövetelére, — de ez a Megváltó már itt van, János már rámutathat, nem mint eljövendőre, hanem mint jelenvalóra. — Az Újszövetségben a próféták utódai mindazok, akik az Evangéliumot (azaz az üdvösség örömhírét) hirdetik. Jézus küldetése nekik szól: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek." (Mk 16,15) Már nemcsak a választott népnek, mint az Ószövetségben (János maga is csak a zsidóknak prédikált!), — hanem minden teremtménynek. — Mi is hivatva vagyunk az örömhírt hirdetni, akár mint papok, szerzetesek, akár mint világi apostolok. Nem mondhatjuk, hogy hozzánk nem hangzott el az Úr szava, mint Jánoshoz, hiszen a keresztségben nevünkön szólított, — a keresztség, méginkább a bérmálás szentségének erejénél fogva (a papok meg fokozottabb mértékben az egyházi rend szentségének, a szerzetesek fogadalmaiknak erejénél fogva) mi is hivatva vagyunk a tanúságtételre, nemcsak szóval, hanem elsősorban a saját életünkkel. Ha minden keresztény élete igazi tanúságtétel lenne Jézusról, milyen hamar megtérne az egész világ! — Legalább mi tegyünk róla tanúságot életünkkel! „Bejárta a Jordán egész vidékét és bűnbánati keresztséget hirdetett a bűnök bocsánatára, amint Izaiás beszédeinek könyvében olvassuk: ,A pusztában kiáltónak ez a szava: Készítsétek elő az Úr útját!1 “ (Lk 3, 3-4) Keresztelő 71
