Szolgálat 1. (1969)

Tanulmányok - Jean-Marie le Blond: Istenélmény és hit

Mégis a legteljesebben reális és emberi tapasztalat. (S az embert csakis „emberi módon“ ismerhetjük meg igazán.) Miként a szerelem is reális és emberi, jóllehet nem elemezhető úgy, mint a hormonok működése. A szerelmet nem „bizonyítjuk“ érvekkel, hanem jeleken keresztül észrevesszük. Kétségtelen, hogy a jeleket leírhatjuk és valamiképpen „érveket“ állíthatunk fel belőlük. De az elemző szem és a bizonyító ész nem esik egybe teljesen a szeretet tekintetével és a jelenlét melegségével.

Találkozás Istennel és Isten jelenléte

A személyeknek ez a kölcsönös jelenléte, az „inter-subjectivité“ megtapasztalása rásegít bennünket arra, hogy felfedezzük és leírjuk az Isten megtapasztalását. Ez csak akkor lehetséges, ha valaki elkötelezi magát; a közömbös számára járhatatlan út.

Úgy tűnik, hogy az Isten megszólítása — amely ugyanolyan alapvető tény, mint az Isten szava az emberhez —, egészen spontán módon fakad fel, amikor az ember valami intenzív örömet él meg. „Szeretném, ha lenne Isten, akinek hálát adhatnék“, írja az egyik hitetlen regényíró, amikor egy váratlan sikernek lehet tanúja. A hálaadásnak ez az igénye még nem döntő „érv“, de az Istennel való találkozás alkalma lehet. Nem véletlen az, hogy az őskeresztények oly elsőrendű helyet adtak a hálaadó imádságnak, amikor azt érezték, hogy megszabadultak a pogányság zárt, körben-forgó, távlatok nélküli világából.

Mégis, az Istennel való találkozást nem mindig, sőt talán nem a leggyakrabban kíséri a hála érzete. Csakugyan, igen sokszor inkább a tiltakozás hangja tolul ajkunkra; ha nem is magunk miatt, legalábbis másokért tiltakozunk (persze, önmagunkat képzeljük mások helyébe). Azok, akik úgy találják, hogy a világ rossz, lázadnak Isten ellen. Ez a lázadás valaki ellen szól. Sokszor a káromkodással határos; de végső elemzésben mégiscsak vallásos aktus. Ajkaimul szolgál a találkozásra; az ember szembeszegül, nem annyira a büntető Istennel, hanem Valakivel, akinek jóságát nem érti és követelményeit súlyosnak tartja. Jób imája ez: „józanul gondolkodó“ barátai szemében illetlennek tűnt Jób lázongó imája, mégis Isten a felhők és a vihar mögül Jóbnak adott igazat. Talán Albert Camus Fellázadt ember -ében is találunk valamit ebből a nyugtalan, lázadásában is vallásos magatartásból. Mindenesetre biztos az, hogy a lázadás vagy a lázadás kísértése csak valakivel szemben „értelmes“, és hogy a találkozás alkalmául szolgálhat.

Amikor felismerjük azt, hogy bizonyos igazságot meg kell tennünk, — éspedig sokszor előnyeink és ízlésünk ellenére —, a döntő választás szintén egész személyünket elkötelezi. Főleg amikor egész lényünk tiltakozik, hogy megtegyük a döntő lépést; hiszen a „hívő“ igazság konkrét és közeli, annyira, hogy fölforgatja életünket, de ugyanakkor nem mondja meg nevét,

27