Szolgálat 1. (1969)
Egyház szava - VI. Pál pápa: Üzenet a papsághoz
tetteket végezhet, amelyek túlmennek a természetes hatékonyságon, mivel a pap in persona Christi, Krisztus személyét helyettesítve cselekszik. A papon keresztül egy felsőbb erő hat: ő bizonyos pillanatokban, alázatos és kitüntetett szolgaként, hathatós eszköze Krisztusnak; a Szentlélek közvetítője. Közte és az isteni világ között egyedülálló viszony alakul ki; megbízatást nyer, amely Isten bizalmának kifejezése. Mégis, ezt az ajándékot a pap nem önmaga számára kapja, hanem másokért: a szent dimenzió teljes egészében az apostolságra van rendelve, vagyis a küldetéshez, a papi hivatalhoz. Jól tudjuk, hogy a pap olyan ember, aki nem önmagáért él, hanem másokért. A közösség embere. A papi életnek ezt a vonását manapság a legjobban megértik. Egyesek ebben látják a választ azokra a támadó ellenvetésekre, amelyek kétségbevonják, hogy a papság fennmaradhat-e a modern világban, sőt azt a kérdést is felvetik: van-e egyáltalán létjogosultsága a papnak? A társadalomnak és az egyházi közösségnek nyújtott szolgálat elégségesen igazolja a papság létét. A világnak, az Egyháznak szüksége van papokra. Amikor ezt állítjuk, az emberi igényeknek egész sora vonul fel lelki szemünk előtt. Kiknek ne lenne szükségük a keresztény igehirdetésre, a hitre, a kegyelemre? Melyik embernek nincs szüksége arra, hogy valaki önzetlenül szolgálja? Hol vannak a lelkipásztori szeretet határai? S talán éppen ott van legnagyobb szükség erre, ahol ennek a szeretetnek a szükségét a legkevésbé érzik! Igen: a missziók, az ifjúság, az iskola, a betegek, és napjainkban fokozottabban mint régen a munkásvilág, állandó hívást intéznek a pap szívéhez. Hogyan kételkedhetnénk hát abban, hogy helyünk, szerepünk, küldetésünk van a modern életben? Inkább ezt kellene mondanunk: miképpen válaszolhatunk mindazoknak a hívására, akiknek szükségük van ránk? Hogyan tegyünk eleget személyes áldozatunkkal növekvő lelkipásztori és apostoli kötelességeinknek? Talán sohasem volt annyira tudatában az Egyház annak, hogy az üdvösség elengedhetetlen eszköze, soha a múltban nem volt oly erős az üdvösség szolgálatának dinamizmusa, mint napjainkban. S mi olyan világról álmodnánk, ahol nincs Egyház, nincs kellőképpen felkészült, specializált, felszentelt papokkal rendelkező Egyház! A pap önmagában Krisztus emberszeretetének jele, annak a teljes tanításnak a tanúságtevője, amely által az Egyház ennek a halálig menő szeretetnek megvalósítására törekszik. Ha a pap tudatában van hivatásának, annak, hogy Krisztus felszentelt eszköze az emberek szolgálatára, — tudatosíthatja papságának személyes, misztikus és aszkétikus dimenzióját is. Ha minden keresztény a Szentlélek temploma, mennyivel közvetlenebb lesz a papi lélek társalgása a benne lakó Jelenléttel, amely átalakítja, gyötri és megrészegíti? Az apostok szavai minden paphoz szólnak; ...... ezt a kincset cserépedényben őrizzük, hogy a z erő túláradó nagyságát ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk“ (2 Kor. 4,7). 59
