Szolgálat 1. (1969)
Tanulmányok - Viola Kálmán: Karl Rahner
kell minden olyan külső formát, amely az őt környező hitetlen társadalom számára érthetetlen lenne vagy nevetségesnek tűnne. De mindennél fontosabb a lelkiélet lényegének, az Istennel való személyes kapcsolatnak az átértékelése és új formában való kifejezése. A diaszpórában élő keresztény ugyanis hitetlen társadalomban él. A Nietzsche által meghirdetett humanista eszmény ma már az Isten halálának nyílt hirdetésében éri el tetőpontját. Mi mást jelent ez, mint azt, hogy a ma embere egyre inkább érzi és átéli az Isten távollétének a misztériumát s ezzel egyre fogékonyabb lesz az Isten megfoghatatlansága iránt? (23) Két végletet nem képes ugyanis az ember megragadni: az abszolút semmit és az abszolút létteljességet. Az abszolút semmit azért nem, mert önmagában és minden viszonylatban, tehát az emberhez viszonyítva is semmi. Márpedig az ember a valaminek, a valóságnak a megragadására van teremtve és beállítva. De az ember az abszolút létteljességet se tudja megragadni. Az ember az abszolút létteljességhez, a teremtő Istenhez képest túl kicsiny és túl gyenge, az isteni nagyság az ember kicsinységét és korlátoltságát meghaladja. „Aki azt hiszi, hogy megragadta az Istent, az nem ismeri Öt“ — mondotta Sz. Ágoston. A diaszpórában élő keresztény feladata: átélni az Isten nagyságának és megfoghatatlanságának a misztériumát. A hitetlennel való párbeszédében, lelkiségének külső megnyilatkozásaiban aggályosán kerülnie kell minden an- tropomorfizmust, amely az Isten igazi, végtelen természetét az ember, vagy akár az Übermensch szintjére alacsonyítaná le. A görög teológiai hagyomány, a keresztény misztika kezdve a Pseudo-Dionysius Areopagita műveivel, nagyban segíthetik a diaszpórában élő keresztényt a megfoghatatlan Istennel való személyes kapcsolatának az elmélyítésében. A végtelen s éppen ezért megfoghatatlan Isten megélése segíteni fogja a mai keresztényt abban, hogy hitetlen embertársát jobban megértse és nagyobb türelemmel viseltessen iránta. A diaszpóra lelkiségét tehát elsősorban a megfoghatatlan Isten személyes élményére kell alapozni. Ugyanakkor azonban a diaszpóra keresztényének nem szabad elszakadnia és elfordulnia a világtól sem. Rahner két jubileumi kötetének a Gott in Welt (Isten a világban) címet adták. Ezzel külön is kifejezésre akarták juttatni Rahner teológiájának világrairányí- tottságát, amelyet nem kis mértékben köszönhet Teilhard de Chardin hatásának. „Az ember többé nemcsak egy előre megadott világban él, hanem manapság saját maga alkotja világát". (24) Rahner ezekkel a szavakkal fogalmazza meg tömören a mai ember sajátos helyzetét a világban. A diaszpórában élő keresztény hívő nem tarthatja magát távol ettől a gyökeres világátalakító folyamattól: benne kell élnie, lelki életét is reá kell építenie. Ez a kötelezettség egyrészt az ember metafizikai struktúrájából folyik: az ember ugyanis nem tiszta szellem, hanem teste révén bele van ágyazva az anyagi világba. A valósághoz hű, reális alapokon nyugvó lelkiségnek számot kell vetni azzal az adottsággal, hogy az ember az anyagi világnak 47
