Szolgálat 1. (1969)

Tanulmányok - Viola Kálmán: Karl Rahner

amelyben az Egyháznak ma kell élnie. A nyugtalan világ hatása alól az Egyház amúgy sem vonhatta volna ki magát és ha a Zsinat nem nyitja föl a zsilipeket, a nyugtalanság az Egyházon belül még elemibb erővel tört volna föl. A nyugtalanság és a vele járó bizonytalanság és tapogatódzás a mai kor társadalmának egyik jellegzetes tünete. Rahner azonban szembefordul a pesszimistákkal: szerinte ez a nyugtalanság pozitív értéket rejt magában, mert teremtő erőket szabadít föl. Schöpferische Unruhe — mondja róla. (21)

A mai embert csak az új izgatja és ezért mindent meg akar változtatni, mindig újabbat akar létrehozni. A teremtett anyagi világ fölötti uralom, amellyel Isten az embert fölruházta s amelyet századunk nem egy keresztény gondolkodója, így Teilhard de Chardin is hangsúlyozott, a modern technika lehetőségei révén egészen új értelmet nyer és egészen új távlatokat nyit meg. Az ember ezért nemcsak az anyagi világot akarja a modern gépek szédületes sebességével meghódítani és átalakítani, hanem a társadalom, a szellemi élet, sőt a lelki élet megszokott formáit és kereteit is ugyanolyan energiával és gyorsasággal igyekszik szétfeszíteni és megváltoztatni.

A technikai és társadalmi átalakulást előmozdító erők tehát az Egyház legbensőbb életében, a hívők lelkiéletében is éreztetik hatásukat. Ezen nem lehet változtatni. De így van ez jól — jegyzi meg Rahner. A kereszténység feladata tehát az, hogy beíeálljon ebbe az egész világot átfogó folyamatba és megtalálja benne új arculatát. Van ugyanis mindig valami új a kereszténny- ségben. Ez az újdonság pedig nem más — írja Rahner — mint a kereszténység eredeti lényegének teremtő felfedezése és alkalmas időben való megfogalmazása és kialakítása. (22) A jövő lelkiség útja tehát abban áll, hogy újból megragadja és megéli a kereszténység eredeti lényegét, vagyis hogy újra behatol a kereszténység alapvető misztériumába, elhagyva mindent, ami mellékes és fölösleges. Ez a behatolás viszont mind a teológus, mind a hívő részéről állandó alkotó és teremtő tevékenységet tételez föl. A kereszténység lelki megújhodása nem is valósítható meg másként, mint az egyéni személyes elmélyedésben, amely személyes istenélményből táplálkozik s amely a maga egyéni jellemvonásával, eredetiségével túlhaladja a megszo- kottság kereteit. Mivel a világ és a benne élő Egyház helyzete is állandóan változik, azért nem kell, mert nem is lehet a jövő lelkiségének konkrét formáit meghatározni. Sajátossága a régi lelkiséggel szemben az, hogy a sablonos, aprólékos előírásokból álló ájtatossági formák és külsőséges gyakorlatok helyett az egyedül lényegesre, vagyis az Isten és a felebarát szeretetére helyezi a hangsúlyt. Az Istennel való közvetlen személyes kapcsolatból, annak mindennapos megéléséből meríti az erőt arra, hogy az állandóan változó világban is megőrizze a lelkiség lényegét és azt mindenkor megfelelő formában ki is tudja fejezni önmaga és környezete (számára.

Az új lelkiségnek éppúgy mint az új liturgiának is, mindenekelőtt egyszerűnek kell lennie; az egyszerűségre és áttetszőségre kell törekednie. Kerülnie

46