Szolgálat 1. (1969)

Tanulmányok - Jean-Marie le Blond: Istenélmény és hit

azokét, akiket Krisztus magához hív, vagyis az egész emberiségét. Isten személyes megtapasztalalása, de az Igével való találkozás is végső elemzésben az Egyházban történik.

így volt ez már a kereszténység elterjedésének kezdetén is. Csakugyan, az első keresztények, akik nem látták ugyan Krisztust, de hittek benne, az Úr szavai szerint nem voltak kedvezőtlenebb helyzetben, mint Krisztus közvetlen tanúi: az Apostolok és a tanítványok tanúságtételén keresztül találkoztak Vele. Mint ahogy mi sem, ők sem érték el az Igét első emberi kifejezésén túl, amely megnyilatkozás és válasz egyszerre. Krisztus szavai ma is az ősközösség nyelvezetén keresztül jutnak el hozzánk; Krisztus szava és ez a nyelvezet elválaszthatatlan. A kinyilatkoztatás az apostolok és az evangélisták hitén és nyelvén keresztül fejeződik ki. Nem abszolút szükséges tehát keresnünk Jézus tulajdonképpeni szavait („ipsissima verba“), tehát azt, hogy „szószerint“ mit mondott Jézus. Tény az, hogy az evangéliumok magukon viselik írójuk kézjegyeit; tehát pl. a sziklára vagy a homokra épített ház példabeszéde nem pontosan olyan beállítású Máténál, mint Lukácsnál. Egyszóval: a keresztény tapasztalat mindig az Egyház hitén belül helyezkedik el.

Mindez világos a szentségi élet („tapasztalat") esetében is, sőt talán itt fokozottabban. Krisztus néhány szentséggel akarta összekapcsolni az Isten népét.

A mai nemzedék — úgy látszik — eléggé érzékeny a szentségek egyházi jellege iránt. Sokszor talán túlságosan is elhanyagolja az egyéni találkozást, az Eucharisztiában jelenlévő Úrral kizárólag közösségben akar találkozni. Nemzedékünk kétségbevonja a túlzott és mesterkélt érzelgősséget is a jámborságban, így akarja elkerülni a csalódást. Gyakran találkozhatunk olyan kiábrándult férfiakkal és nőkkel, akik vallási életükben túlságosan Isten „érezhető jelenlétét" keresték és ezért nagyon „kiábrándultak". Az elsőáldozás napja sem volt számukra „életük legszebb napja", és egyáltalán nem érezték azt, hogy „a menny szállt le a földre".

Valójában az Eucharisztia hitet követel tőlünk és olyan találkozást jelent, amely túlesik a lenyűgöző szertartásokon. Akik nemrég látták a hitleri ifjúság Nürnbergben tartott kongresszusát, bizalmatlanok mindenfajta pszichológiai beidegzéssel szemben. Nem lehet szó a liturgikus közösség faszcinálásáról. A „szentség", — a víz, a kenyér, az olaj felhasználásával — az emberhez alkalmazkodó jel, de ugyanakkor Krisztus adta Egyházának. Ez az „alapítás" azt jelenti (filozófiailag így „sematizáljuk") a keresztény meggyőződés számára, hogy Krisztus történelmileg rendelte a szentséget: akarata egyetemes (mindenütt és mindig meg kell tartani) és „hivatalos" vagyis lényegében nem függhet az egyéni szeszélytől és fantáziától.

Ennek a máris hosszúra nyúlt cikknek a keretében nem vázolhatjuk fel az Egyház teológiáját. De fontosnak tartottuk, hogy megemlítsük: a legszemélyesebb keresztény tapasztalat és az Egyház között szoros kapcsolat van.

3

33